Kukorelly Endre író, költő

Kertes házban élek. Ha valamiért a városba kell mennem, mindenféle tiltakozik bennem. A gyomorszáj körül. Aztán kiáll, mert többnyire jó Pesten lenni, de amikor közeledem hazafelé, bekanyarodok a szentendrei útról a Szegfű utcába, érzem, ahogy lassan ellazulnak a vállamban az izmok. Pedig az még nem Szentistvántelep. Hanem Kalász. Szentistvántelep Budakalászhoz tartozik, de ez csak a közigazgatásra vonatkozik, meg a sok ezer újonnan ideköltözöttre, nem rám. Budakalászon lakom, oké, de, akármennyire lila is így, Szentistvántelepen élek. Lila, mert élek, ahol élek és lakom, ahol lakom, mégis van valami ilyesmi.

A szünidőket Szentistvántelepen töltöttem. Ott voltam egész nyáron. Volt eperágyás. Kert, víkendház. Délután fociztam. Ez ment minden nap, délután futball, napközben semmi. Abszolút nem volt semmi. Meleg volt és csönd. Egybeállt, egyetlen tömbbe, megállt minden. Megállt az egész. Megáll, nem hal meg. Olvasol, álmodozol, ez van egész nap. Az álmodozáshoz még csak fakard se kell. A kapu melletti mogyoróbokorból vágtam magamnak vívótőrt, a Fekete Sereg harcol a törökkel. Át kellett biciklizni Kalászra ivóvízért, délelőtt a boltba, ennyi. Beálltam a sorba, és álmodoztam. Arról, hogy van egy kardom, és olyan cseleket tudok vele, amiket nem lehet védeni. Álltam a sorban, nézelődtem. Néztem a polcokat. Konzerv, zacskók, befőttesüvegek. Néztem a boltos spinét. Jó a melle, eléggé kipakolja.

Kilépek a kertbe, és meg vagyok fogva. Megfog a fű. Illat, színezés, rózsabokor, a falomb árnya, sávok és ritmus. Nem én döntök minderről. Nagyjából semmiről?

Besüt a nap, délelőtt van. Jó, felhívom az anyámat, mondom neki, hogy főzzön valamit. Kimegyek hozzád, főzhetnél is, mondom a telefonba. Ki – az a telep, ha kimentünk, a család kiment a telekre. Kert, középen beton épületecske, szoba, terasz, nyárikonyha. Hatvanas évek, villany nincs, víz sincs, a szomszédból hoztuk a vizet egy kerekeskútról. Fölhúzod a vödröt, kiugrik belőle egy béka. Csak egyszer volt ilyen, de akkor nagyon volt, felhúztam a szomszédasszony kútjából a vödör vizet, kiszottyant belőle egy kecskebéka. Kimenni a kiskertbe annyiból állt, hogy összepakolták a szüleim a cókmókot, a hatos villamossal átzörögtünk a Margit hídon, szentendrei hév, fél óra múlva lekászálódtunk a sok cuccal Szentistvántelep megállónál. És öt perc séta.
És a mindent elborító zöld.
Virágzás, hervadás, bogárzaj. A kertben ül az apám, egy fonott karosszéken, és a Háború és békét olvasta. Fecske fürdőnadrágban. Vigyáz, hogy ki ne látszanak a tökei. Föláll, a hátán, a combja hátsó részén meglátszik a fonott szék mintázata. Vasárnap, kora délután a nyugágyban alszik a napon. Franciául van a Háború és béke eleje. Melegszik a sör. Maradt ebédről egy kis sör, egy vödör vízben hűtjük, de a vödör víz is melegszik.

Rengeteg tulipán nő a fűben. Egyetlen éjszaka alatt bújtak elő. Tegnap még semmi, most meg teli a kert tulipánnal. Két rigó ugrál, olyan képpel, mintha azon csodálkoznának, honnan került ide ennyi virág. A tulipánok is csodálkoznak. Honnan ez a rigó! Én is csodálkozom, igazából bármin. Madár és minden. Nagy a nyüzsgés, nyüzsög mindenféle, egyszer majd jobban meg kéne néznie, mi nyüzsög voltaképp. Most még nem. Majd egyszer, gondolom, és összeszorul tőle a gyomrom. Bárhonnan el lehet kezdeni megvizsgálni a teremtést.

Margit hangosan káromkodik a kertkapu előtt a kerekesszékében. Zeng minden. Jár a villanymotor. Amikor észrevesz, kikapcsolja. Hol itt a csengő, üvölt. Eldugtad a csengőt, harsogja, nagyon mogorva. Mindig mogorva. Van, amikor tényleg mogorva, és van, hogy csak mogorva. Margit néni, hát ott van a… Jó-jó, látom, nem vagyok vak, azt hiszed, vak vagyok? mit gondolsz, hogy csöngettem be!
Így!
Mutatja a botját, a bot végével nyomta a csengőt. Ezzel, ni!
És dühösen belefog, van a Balázs, mondja, egy Balázs nevű ember, ismerem-e a Balázst, áldott jó lélek, itt és itt lakik, szerinte ő olcsón rendbe hozná ezt a kócerájt. És mutogat a botjával a kert felé. Tényleg ráférne a kertre ez-az. Uh, az jó volna, Margitka, tényleg ráférne…, válaszolok, de már sivít is a szék motorja, villámgyors fordulat, tűz el az öregasszony. Valamit még morog maga elé, nem hallani. Ki se néznél egy villamosszékből ekkora fürgeséget.

Balázs lassan lépked. Lassacskán bekörülményeskedi a biciklijét a kertkapun, a fenyőfacsonknak támasztja. Levágatta a haját. Ősz haj, sűrű, mint a drótkefe, pont, mint Jóskának volt. Jóska meghalt. Tíz évvel öregebb a Balázsnál. Megcsináltak mindenfélét. Úgy-ahogy, de megreparálják. Megbütykölik. Eszembe jut, hogy összeismertetem őket, biztos megértik egymást. Lófasz, nemigen beszélnének, csupa rosszat mondana mindkettő a másikról, a másik háta mögött. A fenyőfát ki kellett vágni, mert elhalt, mondja Balázs. Ezt most már sürgősen ki kell, nehogy nekem kidőljön. És mutatja is, ahogy dőlne a fa a ház felé. Vagy a kerítés felé, az utca felé. Öreg, mondja, és megveregeti alul a fenyőfát. Daruval csinálták, három helyen vágták szét a fatörzset. Tizenhét méter magas volt.

Elköltöztem Pestről. Elegem lett belőle, ilyen egyszerű. Nem túl egyszerű. Budai oldal, a közig. határtól épp 4 km, nem falu, tisztviselőtelep. Inkább falu, mint nem. Legjobb falun, ez nem vicc. Csináltattam kályhát, télen befűtök, átmelegszik a cserép, nekidöntöm a hátam, és így tovább. Eltüzelem a kiszáradt cseresznyefát, mindenféle gallyat, tobozt, újságpapírt, ezt-azt, ami egész évben összegyűlik. Kiszedtem és felfűrészeltem az egyik kiszáradt cseresznyefát. Vettem villanyfűrészt. Illata van a kertnek. Olyan, hogy majd, ha úgy alakul, hogy végképp elegem lesz, akkor ilyen illat legyen.

Bokor, fa, szép virágzás, szépen virágzik a kert, nem mintha létezne csúnya virágzás. Fogalmam sincs, miféle virágok. Aranyeső? Rózsa, tulipán, ez biztos. És hóvirág. Az miféle, kérdezem az anyut, aki úgy rezzen össze, mint akit mély álmából ébresztenek. Vagy az nem is rezeg?

Kimegyek C.-vel a telepre. Meg fogom venni a házat, el van döntve, ennyi és ennyi millió, kész. Nincs meg rá a pénz, fogalmam sincs, honnan szedem össze. Kölcsönkérek, jó, de kitől lehet kölcsönkérni? Illetve hogy kell kölcsönkérni? C. szó nélkül jön velem, úgy látom, van kedve hozzá. Szép, mondja a házról.
Tényleg szép a ház, romhalmaz, ezt nem mondja, ezt én mondom, C. nem mond rá semmit. És majd tyúkokat fogsz ott – kicsit vár – tartani.
A tartani szó hangsúlya.
Mondja ezt is, nem kérdezi. Ha kérdez, ironizál. A kert végében van egy tyúkól, látszik, hogy évek óta nem használják. Tyúkólszag van. C. áll a tyúkól előtt.

Jön a Balázs. Bejön a kertbe. Nyitva találta a kaput. Van kulcsa, de nem kell a kulcs, mert nyitva a kapu. Valahogy mintha gyorsabban jönne, mint szokott. Mindig lassan jön, most gyorsan. Siet, de hova? Jó reggelt, mondja, képzelje, nem volt bezárva a kertkapu!
Izgatott a hangja, hadar, néz, hogy mit szólok.
Balázs segít a kertet rendben tartani. Ő tartja rendben. Meg én.
Semmi vész, Balázs, nyitva hagytam, tudja, amikor itthon vagyok, nem szoktam bezárni, mondom neki. Balázs hallgat. Néz, pislog. De hát…, és tesz a kezével egy mozdulatot a kapu felé, nyitva volt, folytatja bizonytalanul, mert már mondta egyszer, és tudja, hogy mondta. Azt is tudja, hogy értem, amit mond, mégis meg kell ismételnie. Aztán elhallgat. Én se szólok.
Hallgatunk.
Még mindig.
Iszunk egy pohár vizet? Jó, köszönöm, bólint rá Balázs. Ezt nem szokta így, sosem fogad el semmit. Megkínálom, és Balázs nem fogadja el, ez a leosztás. Kihozom az ásványvizes palackot, intek, hogy üljünk le. Balázs azonnal leül, az egykor fehér műanyag szék támlája hátrahajlik alatta. Csak nehogy széttörjön. Hetven körüli, erős testalkatú férfi. Idősebbnek látszik. Csak gondolom, hogy hetven, meg hogy többnek tűnik, mert fogalmam sincs, hogy kell kinéznie egy hetvenévesnek. Milyennek kellene látszania. Ül gondterhelten a Balázs, fogja a poharat, forgatja, látszik, hogy még nem vagyunk túl a kérdésen. Azon, hogy nyitva találta a kertkaput. De nem ismétli el még egyszer, hanem stratégiát vált, és mesélni kezdi, mikor hová törtek be a telepen. Mialatt a háziak otthon voltak.
Pedig otthon voltak, mégis betörtek hozzájuk! Közben a szeme sarkából vizsgálgat, hogy mit szólok hozzá. És miért mosolygok ezen, mert nem vicc, mi volna ebben a vicc, ő komolyan beszél, látszik rajta, hogy kissé meg is van bántva.
Azon, hogy nem fogom fel.
Hiába beszél nekem!
Balázs kezelésre jár. Agyondolgozta magát, most nem tud dolgozni. Nem szabad, és kétségbeesetten pillant rám. Képtelen otthon maradni, megőrül, annyira unatkozik. Nézi a tévét, végignézi a sportadókat, unja. Benyit a szobába a felesége, hogy mi van, nem alszik-e, pedig dehogy alszik, ideges! Kigyomlálja az eprest, már ettől annyira kifárad, hogy.
Nem fejezi be a mondatot, látni, hogy komolyan elcsodálkozik ezen. Elfáradtam.
Újra rám pillant, mit szól hozzá. Erős öregember, vacakol a szíve, bólint, amikor ásványvízzel kínálom, azonnal leül. Fáj, mutat a térdére, nem lehet műteni, nem engedi az orvos, mert előbb még a szíve.
Lesz kivizsgálva.
Kék szeme van Balázsnak. Végiggürizte az életet, és most csodálkozik. Magda megy a templomba, beköszön. Jóskát megoperálták. Margit már nincs. A Jankovics Bandi bácsit nem látni évek óta. Teli a kert tulipánnal, fiatalkák még. Meglepően kedves dolog a fiatal tulipán.

Anyukám az ablakban cigarettázik. A kertből figyelem, látom, hogy mosolyog valamin. Basznak a rigók, gondolom, biztos ezt figyeli. Kérdezzem meg? Anyu, basznak a rigócik? Persze, hogy nem kérdezem meg – és csak már nem mondja magától! Aranyos kis rigók. Basznak, anélkül nem megy.

Kert. Apám a kertben. Gyomlál. Nem igazán tudni, mit csinál. Kiássa azt a valami? Kifekszik a napra. Kifekszem, mondja. Nem szenveleg. Olvas, elalszik. A feje mögött összekulcsolt kézzel alszik. Az anyám végképp nem szenvelgő típus. Hol szenvelegnek, hol nem. Egyik szenveleg, akkor a másik biztos nem szenveleg. Csak egy kapa van, az apám kapálgat. Nem zavarják a legyek.