Cabrini-Green, Chicago, építés (1941–1962) és bontás (1994–2011)

Szöveg: Benkő Melinda

A modern lakótelepekről keveseknek jut eszébe az Amerikai Egyesült Államok, mivel az általános imázs az elővárosi családi házas lakókörnyezetet és a saját tulajdonú lakást közvetíti. Ugyanakkor az USA nagyvárosaiban számos magasházas lakótelep épült az 1937–1967 közti szociális lakásprogram időszaka alatt. Másik érdekes, a lakótelep-megújítás szempontjából is fontos tény, hogy jelenleg az USA összlakosságának mindössze 65% él saját lakásában és a lakótelepeken a többség továbbra is bérlő, míg ez az arány a kilencvenes évek privatizációja során a posztszocialista országok panellakásait szinte 100%-ban eladta a korábbi köztulajdonos, a város. Az írás Cabrini-Green, Chicago egyik leghírhedtebb közprojektjének sorsát mutatja be, a szövetségi és városi lakáspolitika hatását a várostervezésre és az építészetre, 80 év történéseit a város átmeneti zónájában: a nyomortelep bontását, modern lakótelep építését, a lakótelep bontását, majd az „új urbanisztika” kortárs város- és ingatlanfejlesztéseit.
A lakhatás elsősorban nem építészeti, hanem szociális, jogi, gazdasági, urbanisztikai stb. kérdés, mégis gyakran az építészeti-műszaki megoldások kerülnek a lakótelepek kritikák központjába, mint fenntarthatatlanságuk okai: a városi tájban szabadon álló magasházas beépítés, az épületek monotonitása, a belső átalakításokra alkalmatlan beton anyaghasználat. Cabrini-Green azonban többféle magasságú és színű, elsősorban acélvázas, illetve téglaépületből állt össze, vagyis ez a lakótelep nem a hazai, illetve posztszocialista környezet sztereotípiáit jeleníti meg.