Anthony Tischhauser

Makovecz Imre világának hátteréről

Szekszárd, Sió csárda

„1966-ban azt írta egy építész az éppen elkészült szekszárdi Sió Csárdáról, hogy a népies stílus új-művészeti ágához  tartozik. Azóta mindenki azt gondolja, hogy magyar-népies építészetet folytatok, mert náddal fedtem a tetőt. 1969-ben  Ybl-díjat kaptam, azzal az indokkal, hogy rendes ember vagyok, aki elkötelezte magát a népies irányvonal megújítása  mellett. Valójában valami egészen mást kerestem, beleütköztem a hagyományos művészetbe és hagytam, hogy áthassa  az organikus elképzelés. Az elemzésekor világossá vált számomra, hogy mindenféle állítással ellentétben a  hagyományos művészet nem egy nemzethez tartozik, hanem az egész univerzumhoz, és olyan nyelven szól, ami  túlmutat az időn és a világegyetemen.” Makovecz Imre épületei kezdettől fogva vitatottak voltak, heves párbeszédeket váltottak ki. A magyar népművészet újjáéledésének védelmezői a Sió Csárdában új impulzust láttak, nem feltétlenül a  formaképzése alapján, hanem a régi építészeti hagyomány, a zsúpfedél használata miatt. Makovecz nem ért egyet ezzel a tulajdonképpen jó szándékú besorolással, mivel az épület lényegét egy mélységes organikus felfogás adja. Bár Makovecz tudatosan használja épületeinél a hagyományos magyar formanyelvet és annak anyagait, kiszakítja őket a kontextusukból, hogy eredeti jelentésükön túl univerzális összefüggésekre mutassanak rá. Mindez teljesen új építészetet eredményez, melynek legfőbb jellemzői a képszerű belső tartalmak és a dinamika. Ez a dinamika nem egy formális elképzelésen alapszik, eszméjét a beleérzés hatja át. Olyan építészet jön itt létre, mely az intellektuális indoklás és az elidegenedett hagyomány helyett dinamikus erőt mutat a civilizáció meta-természetével szemben.