A Magyar Építőművészet Utóiratának 100. számához

Szöveg: Klein Rudolf

Amikor a szerkesztőség a Magyar Építőművészet szárnyai alatt megálmodta az Utóiratot mint „megnövelt rovatot”, kicsit szkeptikusan fogadtam: hogy fér meg a két eltérő rész egymással, tartalmilag és vizuálisan, azaz a képes építészeti és a főképp szöveges elméleti? Ám az elméleti rész – azaz az albérlő – fokozatosan társbérlővé vált, alig észrevehetően kinőtte magát egy elméleti-tudományos fórummá, mely azért kötődik az egykori főbérlőhöz.
Több kötetet kitevő, igen gazdag anyag gyűlt össze igényes írásokból, melyek lefedik a szűkebb értelemben vett építészet tárgykörét, illetve azt a számos izgalmas köztes területet, melyek az építészetet összekötik képzőművészettel, városépítészettel, örökség- és műemlékvédelemmel, rehabilitációval, régészettel, irodalommal és zenével, kultúrtörténettel, politikával, néprajzzal, vallással, szociológiával, pszichológiával, oktatással, komplexitás-elmélettel, ökológiával, klimatológiával, fenntarthatósággal, és más tudományos és műszaki szakterületekkel.
Szerencsés körülménynek bizonyult, hogy az Utóirat a nemzet legolvasottabb építészeti folyóiratának része, hiszen az építészek ritkán bújják az egyetemi kötődésű/kiadású tudományos folyóiratokat – a képi-vizuális világhoz szokott szakemberek számára idegen az esztétikai igényt némileg nélkülöző, jobbára egyhangúnak tűnő szövegtenger, az egyes tudományterületek szakzsargonja és a gyakran igen szűk témafelvetés. Ám, ha egy ilyen ismeretanyag pörgő, ízlésesen szerkesztett képes blokkot követ tisztes vizuális távolságtartással, akkor elfogadhatóvá, sőt vonzóvá válik. Így kis túlzással megállapítható, hogy az eredetileg látszólag „ész- illetve érdekházasságot” kötött elméleti és gyakorlati rész viszonya az elmúlt tizenhét évben „szerelmi házassággá” vált, melyben a két fél egymást kiegészíti és erősíti.