A tájfogalom a magyar várostervezői gondolkodásban (1930–1955)

Szöveg: Oláh Gábor

Bár a Magyar Építőművészek Szövetségének első kongresszusa 1951 októberében a szocialista realista-fordulat ceremoniális és egyben utolsó stádiumát volt hivatott kifejezni, az új építészeti stílus elméletének és gyakorlatának hazai adaptációja lényegében kidolgozatlan volt. A legnagyobb zavart nem is a Szovjetunió építészetének tanulmányozása és átültetése vagy a „szocialista tartalom” megtöltése okozta, hanem a „nemzeti forma” haladó hagyományok doktrínáján keresztül való értelmezése.
A konferencia vezérszónoka – Révai József miniszter „felfedezettje” – Kardos György lett, aki az építészet marxista-leninista történeti fejlődését vázoló gondolatsorával a „nagy építészvita” idején tűnt fel a kultuszminiszternek. Kardos a konferencia idején már az Építészmérnöki kar frissen kinevezett dékánja volt. A háromórás előadásának nagy részét a nemzeti haladó hagyományok modelljének meghatározása tette ki; érvelése az építészeti táj fogalma körül sűrűsödött. A táj fogalmának uralkodó természeti definíciójából mintegy leválasztva, Kardos az építészeti tájat paradigmatikus célkitűzéssel alkotta meg. Szintetizáló jelentéstartalma, az összkép mint prioritás, lehetővé tette a szocialista realista városkompozíciós törekvések érvényre juttatását: „[a]z [építészeti] alkotások […] a történelmi és építészettörténeti fejlődés eredményei, s mint ilyenek, az építészeti táj képévé olvadnak össze”. A Kardos-féle konceptualizálási kísérlet végül nem épült be tartósan a városról szóló diskurzusba, a későbbiekben az építészeti tájnak szánt integratív és komplex pozíciót lényegében a városkép-fogalom vonta magához. Mégis az, hogy városi tereket tájként rögzítsenek vagy bizonyos fokig a tájfogalmat összekapcsolják a városi térrel, rendhagyónak tűnik a nemzetközi szakirodalom tükrében.