W. J. T. Mitchell: What Do Pictures Want? University of Chicago Press, Chicago, 2005. 380 oldal [1]

Szöveg: Charles Harrison

Mitchell képeknek szentelt munkásságát két erény ritka egybeesése jellemzi. Az nem meglepő, hogy az Iconology és a Picture Theory szerzője, továbbá a Critical Inquiry alapító szerkesztője lenyűgöző elméleti kifinomultságról tesz tanúbizonyságot. Ami kevésbé várható, az a mindenevő, Candide-i étvágy, amellyel ráveti magát a humán képek teljes spektrumára. A füstölgő World Trade Center, Dolly a klónozott bárány, William Blake illusztrációi, Antony Gormley szobrászi avatárjai, Robert Frank fényképei, ausztrál bennszülöttek pontozott képei, különféle filmjelenetek és a kilencvenes évek boldogtalan absztrakt festményei egyaránt kiváló terepet kínálnak eszmefuttatásai számára. Ez a nyilvánvaló naivitás persze nem áll ellentmondásban a kifinomultsággal. Éppenséggel annak motorja, kérlelhetetlenül hajtja azt a fajta kutatást, amelyet a „patinásabb” diszciplínák hajlamosak alábecsülni. Mitchell vállalkozásának irányelve az, hogy átláthatóvá kell tenni, vagy éppen semmibe kell venni azokat az intellektuális korlátokat, amelyek védelmében az akadémikus tudomány működik; és leginkább akkor érdemes ezt tenni, amikor ezek arra szolgálnak, hogy megerősítsék az osztálykülönbségeket a vizuális kultúra kiterjedt kutatási területén belül. A képek iránti szolgálata így része a kurrikulum ama liberális kiterjesztésének, amely a hetvenes évek óta folyamatban van. A könyvének címében kifejeződő vágyak így hasonlatosak a „lealacsonyított és megalázott Másik, a kisebbségek és az alárendeltek elhallgatott vágyaihoz, amelyek oly alapvetők voltak a társadalmi nemi szerep, a szexualitás és az etnikum modern kutatásának kialakulásában.” (Mitchell, 29.)[2]
Nem túl gyakori a humántudományokban, hogy a széleskörű tudományosság egy a tanulmányozott anyagra irányuló átfogó és eklektikus megközelítésmóddal párosul. Ez a kombináció már önmagában is vonzó. Figyelemreméltó, hogy a könyvet megalapozó tanulmányok nagy része szekciónyitó előadásként hangzott el, és számos konferenciára és szimpóziumra meghívást kapott szerte a világban. Nem különösebben zavaró a példák és az érvelés esetenkénti ismétlődése sem. Ugyan a Mitchell számára fontos „tárgy-kapcsolatok” kategorizálása egy háromosztatú („Totemizmus, fetisizmus, bálványimádás”) kulcsfejezetet kap, a könyv mégis újra és újra emlékeztet arra, hogy a releváns társadalmi és pszichológiai mechanizmusok milyen módon teszik a „dolgokat” „speciálissá”. (193.) Szintén sokszor hallunk a második parancsolatról. Kérdéses azonban, hogy az intenzitás, amellyel Mitchell példái rezonálnak témáira, valóban megfelelő mutatója-e azok interdiszciplináris potenciáljának, miközben az is világos, hogy a különféle tanulmányok eredetileg számos általános érvényű megfontolást is magukba foglaltak, és a végeredményt az összefüggő gondolatmenet igénye alakította ki. Igazából az egyes fejezetek esszé-szerű jellege a könyv egyik nyilvánvaló értéke, lehetővé teszi, hogy a szerző kipróbálja az egyes elképzelések határait, és így elkerülje az interdiszciplináris kutatásra jellemző nagyképű teória-gyártást (ami amúgy a Mitchell által hivatkozott akadémikus szövegek egy részére is jellemző). Habár Mitchell többnyire komolyan beszél – például az USA jelenlegi politikai helyzetét illetően – de sosem komolykodik.
A könyv tizenhat fejezete három részre oszlik: Képek, Tárgyakés Média. Mitchellt a képek animizmusa foglalkoztatja – nem egyszerűen az a képességük, hogy éljék a maguk életét, hanem az a hajlamuk is, hogy megmutassák azt, amit nem egy könnyen látunk be saját életünkről, és az azt kormányzó vágyainkról és félelmeinkről. Azt szokták mondani, hogy a képek animizmusára irányuló művészettörténeti kutatás nem különösebben biztató. Ez talán azért van így, mert könnyebb egy ilyenfajta kutatást elvinni a mimézis izgalmas birodalmába, mint az opak konstruktivitás és az esztétikai ellentmondások vidékeire. Van valamiféle határa a zseniális grafikák, a trompe l’oeil festmények és az életnagyságú szobrok okozta élvezeteknek. Vagy inkább arról van szó, hogy maga ez az élvezet válik gyorsan fárasztóvá a hétköznapi tudat számára. Mitchell kellőképpen tisztában van ezzel, amikor kijelenti, hogy „a képek bűnös hatalmának kritikai kidomborítása és elpusztítása egyszerre könnyű és hatástalan”. (33.) Miközben rá is hatással van a képek varázslatos, felkavaró és felháborító ereje, kényszeredett távolságtartással vizsgálja a képrombolás és a képimádat túlzásait. (Lásd különösen a „Fenyegető képekről” szóló fejezetet a Brooklyn Museum 1999-es Sensation kiállításának tárgyalásával.) Viszont, ha műalkotásokról van szó, akkor azokat részesíti előnyben, amelyek technikai eredetisége illeszkedik a bevett terminológiához, vagy amelyek ellenállhatatlanul hozzák felszínre témájukat (illetve Gormley esetében teátrális ünnepélyességüket). Hasonló okokból lehetnek gondjai az „elit modernista” absztrakt művészettel (amelyet képrombolóként értékel) is, és talán bármilyen művészettel, amely virtuálisan híján van a képi tartalomnak. Azok lehetséges kritikai tartalmát azonban nem lehet elhárítani azzal a könnyű rosszallással, hogy „a népszerűségen és a társadalmi elismertségen kívül semmi sem képes kivívni a művészetvilág elitjének megvetését, amely azt képzeli, hogy egyetlen komoly művész sem készíthet komoly művet a tömegek számára.” (269.) Éppúgy nem igaz, hogy kizárólag a popularitás alapján kérdőjelezhető meg egy mű komolysága, mint ahogy a népszerűtlenség sem lehet annak mércéje. De Mitchell műve nem művészettörténet és nem is műkritika, és nem is akar annak látszani. Meglehetősen értelmetlen lenne elmarasztalni a szerzőt a modernista művészet igen speciális aspektusai iránti közömbösségéért, miközben egyaránt elfogadjuk a képek birodalmára irányuló tekintetének tágasságát és a specifikus esetek kapcsán nyújtott pártfogásának nagyvonalúságát. A „művészi” és a „nem-művészi” képek közötti határok nem igazán foglalkoztatják. E tekintetben, például Richard Wollheim Painting as an Art című könyvéhez képest, műve az akadémia ellentétes pólusára kerül, habár Wollheimnek is elég sok mondanivalója van a vágy és a képalkotás viszonylatairól.
A What Do Pictures Want? legnagyobb erénye, hogy Mitchell körültekintően teszteli a képek leírásához korábban elégségesnek látszó taxonómiát, és hogy kritikai elméletet alkalmaz a tárgyi vonatkozások kapcsán is. A könyv címének kérdése egyszerre felhívás a potenciális tárgyak terepének széleskörű átvilágítására, és egy átgondolt alternatíva azon anti-ikonografikus értelmezési módszerekkel (amelyek központi szerepet játszanak a modernista kritikában) szemben, melyek szerint a tartalom elválaszthatatlan az esztétikai értéktől. Nemcsak arról van szó, hogy Mitchell Panofsky módjára újra be akarja vezetni az ikonográfiát az intranzitív olvasás módszereként. Ezt bizonyítja „a mit akarnak tőlünk a képek?” kérdés implicit toldaléka: „a lényeg (…) nem a műtárgy megszemélyesítése (…) hanem az, hogy a műalkotáshoz való saját viszonyunkat kérdőjelezzük meg, hogy a kép és a befogadó kölcsönös egymásra hatása legyen a kutatás terepe.” (49.)
Ha ez a vizsgálati módszer kritikailag nem bizonyul hatékonynak, akkor nyilvánvalóan csak a kép-befogadó kapcsolatok azon típusaiban és eseteiben lesz kifizetődő, amelyek megfelelnek kedvelt önképeinknek. Ugyan Mitchell megközelítésmódjának egyik következménye az, hogy semmit sem tarthatunk a figyelemre méltatlannak, világos, hogy nem az a célja, hogy a képeket valamiféle közös nevezőre redukálja. A címadó esszé egy jelentőségteljes passzusában tovább is gondolja az alapkérdés implikációit:
„Ki vagy mi a célpontja a képek által kifejezett igénynek, vágynak, szükségletnek? Úgy is le lehet fordítani a kérdést, hogy mi hiányzik ebből a képből; mi az, amire nem terjed ki? Mi az a terület, amit figyelmen kívül hagy? Hol a vakfoltja? Mi az, amit a keretei, vagy a határai kizárnak? (…) Mit tehet, vagy mit kell tennie a befogadónak, hogy teljessé tegye a képek tevékenységét?” (49-50.)
A továbbiakban Mitchell e kérdések relevanciáját Velazquez Las Meninasa kapcsán demonstrálja, majd arra a következtetésre jut, hogy „ez egy olyan kép, amely semmit sem akar tőlünk, miközben úgy tesz, mintha teljesen felénk fordulna.” (50.) Így felmerül annak az érdekes lehetősége, hogy talán a Mitchell által körvonalazott kutatás végül csak egy új módszert kínál ahhoz, hogy eljussunk az összehasonlítható dolgok közötti (mondjuk úgy esztétikai) értékítéletek hagyományos és bizonyára elkerülhetetlen végpontjához.
Az esztétikai ítélet és a befogadás előtérbe helyezésével a modernista kritikai hagyományban az a probléma, hogy egyrészt olyan médiumokat részesít előnyben, amelyek a tárgy és a befogadó kapcsolatában hagyományosan a kiváltságokat és a személyességet istápolják; másrészt az, hogy eltekint attól a szituációs vizsgálattól, amely arra szolgál, hogy a képeket összekapcsolja azzal a világgal, amelyben a dolgok többségét előállítják és fogyasztják, és ahol az emberek többsége dolgozik és kikapcsolódik. Mitchell példaszerű kérdésének korrekciós szerepe az, hogy a képekkel kapcsolatban elvárja tőlünk, hogy ne feledkezzünk meg a vágyak és a szükségletek e tágabb világáról, és hogy hallgassunk az ilyen irányú sugallatainkra a kritika során. Az is igaz viszont, hogy kész elismerni, hogy vannak olyan esetek, amikor az efféle megfontolások esetlegesnek bizonyulnak – vannak olyan műtárgyak, amelyek „autonómnak, önelégültnek, tökéletesnek és a vágyakon túlinak” tűnnek. „Talán ilyen módon viszonyulunk azokhoz a képekhez, amelyekről azt gondoljuk, hogy nagy művek, és mégis értelmezni akarjuk őket; de először éppen azt kell megértenünk, hogy ezt a logikai lehetőséget az vonja maga után, hogy léteznek a vágyakon túli élő dolgok is.” (50.)
A What Do Pictures Want? azzal a feltételezéssel zárul, hogy a vizuális kultúra kutatását „az oktatási szisztéma átmeneti pontjain” kellene lokalizálni – „a kezdő szinteken, a mester kurzus előtt, illetve a doktori tanulmányok határán”. (352-53.) Hiba lenne ezt úgy értelmezni, hogy a visual studies egyfajta segédtudományként kerülhetne megfelelő helyére a humántudományok mintázatában. Éppen ellenkezőleg, Mitchell minden szinten alapvetőnek tartja a vizualitás tudományát, nem egyszerűen a „képi fordulat” miatt, amelyről a Picture Theory szól, hanem azért, mert „nem tudunk túllépni a képeken, hogy eljussunk egy autentikusabb kapcsolathoz a Létezéssel, a Valósággal, vagy a Világgal.” (xiv.) Az egyetemi oktatás kezdetén a vizualitás tudománya felválthatná azt, amit „műértésnek” [Art Appreciation] szoktunk nevezni. A felvetés sokatmondó. A műértés protokollja azon a feltételezésen alapszik, hogy létezik egy lényegileg intranzitív viszony a néző és a tárgy között. Tudni lehet, hogy mit kell értékelni: a különleges dolgok egy többé-kevésbé megalapozott kánonját; és azt is lehet tudni, hogy mit jelent az értékelés: azt jelenti, hogy megtanuljuk, miként kezeljük ezeket a tárgyakat, vagyis hogyan utaljunk rájuk anélkül, hogy társadalmi zavart keltenénk. A vizualitás tudományában az ideálisan elképzelt – és valamiféleképpen a gyakorlatba átültetett – viszony a tárgy és a néző között teljesen tárgyiasult és mindig megkérdőjelezhető. A kánon legfőbb értelme az, hogy a kanonizáció mechanizmusainak kutatására motivál. Ami az értékelést illeti, az csupán egyike annak a számtalan reakciónak, amelyet a „valóságot” alkotó képek univerzumának tagjai előidézhetnek. Ha van egyetlen méltányolható igazság, akkor az, hogy sosem tudjuk irányítani azokat a vágyakat, amelyeket a képek reprezentálnak vagy felkeltenek, sem azzal, hogy beszélünk vagy írunk róla a magunk módján, sem pedig verbalizálhatatlan reakcióinkkal. Ha erre képesek lennénk, akkor érdekességük hamarosan kimerülne, és nem lenne szükségünk arra, hogy még többet hozzunk létre.

Fordította: Hornyik Sándor

Irodalom:
W. J. T. Mitchell: Iconology. Image, Text, Ideology. University of Chicago Press, Chicago, 1986.
W. J. T. Mitchell: Picture Theory. Essays on Verbal and Visual Representation. University of Chicago Press, Chicago, 1995.
Richard Wollheim: Painting as an Art. Princeton University Press, Princeton, 1987.

Jegyzetek
________________________________________
[1] Charles Harrison: W. J. T. Mitchell: What Do Pictures Want? Journal Of Visual Culture, 6:1, 2007. 160-163. A szöveget a szerző engedélyével közöljük.
[2] W. J. T. Mitchell: What Do Pictures Want? University of Chicago Press, Chicago, 2005. (A továbbiakban a zárójeles oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak.)