Szöveg: Szegő György

Makovecz Imre a Trianonban hozott – a modern történelemben példátlan – diktátum által megcsonkított országban született 1935-ben, Budapesten. Ám gyermekkorát meghatározta, hogy sokat tartózkodott a dunántúli Nagykapornakon, a nagyszülői házban. Itt nemcsak a táj és a természet közelsége, de a famegmunkálás technikája, illata is meghatározó élményévé vált, és megtapasztalhatta a faluközösség összetartó erejét és problémáit. Átélhette, ahogyan az ország újra megerősödött. És azt is, hogy a második világháború milliós léptékű civil és katonai áldozata – a totális háborúk megjelenéséig elképzelhetetlen pusztítás – után ismét talpra áll. Láthatta az ország újjáépülését, majd azt is, hogy Magyarország 1948-ban, alig néhány demokratikus esztendő után, a megszálló szovjet hadsereg által támogatott kommunista párt kezébe került. Utóbbi szovjet mintára kívánta átalakítani a társadalmat, mind szellemi, mind gazdasági értelemben.

A szövetkezeti termelés erőltetése az addig biztos megélhetést nyújtó földhöz ragaszkodó paraszti közösségek által szervezett falu népét és tradícióit módszeresen aláásta. Kitüntetett célpontja volt a politikai támadásoknak a hitélet, az egyházak által szervezett közösségi és kulturális szervezetek tevékenysége. Leépítették az értékesítési szövetkezeteket is. Párhuzamos cél volt a népi kultúra szétverése – ami természetesen a kézművesség, a népművészet visszaszorításával is együtt járt.
Veszélybe kerültek, sőt érvényüket vesztették az ősi agrártapasztalatok, az egyházak által is szentesített évezredes emberi, paraszti, polgári tartás és ünnepek, valamint az azok közvetítette értékrend. A nők ipari munkába állítása kikezdte a családi tradíciókat, falun az önellátást jelentő gazdálkodást, s benne a hagyományos kézművességet is. Az agráriumban maradók az ipari és háztáji kettős munkából országszerte egyforma „Kádár-kocka” lakóházakat építettek. Új házaik nem biztosították a kerti és az állattartó munka folytatását, valamint megbontották az addig szinte egységes faluképet is. Az atomizálódó városi élet elidegenedéshez, a kapcsolatok felszínessé válása növekvő abortusz-számhoz vezetett, demográfiai csőddel is fenyegetett.
A hatvanas, hetvenes években megindult a fenti folyamatokat vizsgáló, ez ellen fellépő társas aktivitás. Az 1956-os forradalom felemelő és tragikus drámáját megélő, abban eszmélő egyetemisták – az építészeti, művészeti szakok és a társadalomtudományi karok érzékenyebb hallgatói –, Makovecz nemzedéke a közösségépítésben kereste az identitását. Ezt a rezsim akadályozta, Makovecz Imre műegyetemi státuszát a forradalmi aktivitása miatt egy időre fel is függesztették, csak 1959-ben fejezhette be építészeti tanulmányait. Érdeklődése és tehetsége egy személyben ötvözte a fenti szakmák, alkotó ágak fiataljainak felelősségre építő együttműködését. Az egyik legnagyobb állami tervezővállalatnál, a BUVÁTI-nál kezdett, ahol megtapasztalhatta az alkotómunka személytelenné válását. Hamarosan kilépett, és egy, a nagy tervezőirodák gyakorlatának a korban legelőször létrejött alternatíváját jelentő szövetkezeti társulás, a SZÖVTERV építésze lett, ahol a tervezés és a kivitelezés nem vált teljesen szét. Ez az 1964 körüli időszak fontos előzménye a későbbi életútnak. Makovecz Kálmán István antropozófussal az építészmunkához is transzcendens energiaforrásokat ígérő tanulmányutat tettek Bécsbe, Rudolf Steiner jeles követőjéhez, Göllner Máriához, és az antropozófia világközpontjába, a svájci Goethenaumba. A még faépítésű első Goetheanum – melyet 1921-ben a nácik felgyújtottak – nagytermének és oszlopsorának makettjei és dokumentumai nagy hatással voltak rájuk. Ezt a szellemtörténeti tudást Makovecz Imre majd harminc évvel később a piliscsabai Pázmáneum aulájában formálta meg a „szabadság filozófiája” szerint.
A hatvanas, hetvenes évek szakmatörténeti kutatásainak fent említett hiányát is pótlandó, itt újra hangsúlyoznom kell a kortárs művészet és Makovecz építészeti életművének kapcsolódásait. A táncból, az emberi kifejezés elemi alapkészletéből kiinduló experimentális gondolatmenet generálta Makovecz Imre, Gerle János és Sáros László mozgásformák-kutatását (1970).
A létező szocializmus ellen vívott harcban 1971-ben Makovecz a VÁTI egyik külső irodájában dolgozott. Makovecz 1972–1977 között valósította meg egyik főművét, a sárospataki Művelődés Házát. Később a várossal és a szemközti patinás tanintézményekkel együttműködve urbanisztikai keretté formáltak egy szecessziós és organikus arculatú teret.
Makovecz a hetvenes években többször is meglátogatta Kós Károlyt, aki nagy hatással volt rá. 1974-től kezdte intenzíven kezdte beemelni építészetébe a népművészeti kutatásait. Átütő eredményeit 1981-től nemzetközi terepen mutatta be. Az egyik hely Erdei András által talált finnországi kiállítóhely volt. 1985-ben az Építészetkritikusok Nemzetközi Szervezete Kairóban már a világ 10 legkiemelkedőbb építésze közé válogatta Makoveczet. Ő és Kampis Miklós, Kálmán István, Beke Pál 1989-ben megalapították a Kós Károly Egyesülést, a magyar organikus építészet jövőjének bázisát. Az építész-továbbképzéshez pedig ugyanekkor megszervezték a máig élő Vándoriskolát, amely az építve tanítás módszere révén mély, áldozatvállaló humanizmussal végezte az árvízi, majd Devecser-Kolontár vörösiszap-katasztrófája utáni újjáépítést. A következő évben megjelent Gerle János, Kovács Attila és Makovecz közösen jegyzett, hiánypótló munkája, A századforduló magyar építészete, amely a szakma által addig mellőzött, lenézett korszak átfogó bemutatása és máig elsődleges hivatkozási forrása. Makovecz Imre kezdeményezésére szintén 1990-ben Gerle János főszerkesztővel elindult a Kós Károly Egyesülés Országépítő folyóirata – a címet Kós Károly Szent Istvánt megidéző történelmi műve adta. Ebben az évben kapott Makovecz Imre Kossuth-díjat.
Az egyesülés vezető tervezőirodáinál „vándorló” fiatal építészek továbbképzése, az alapjaiban szellemi karakterű Makovecz-iskola az országot ténylegesen építeni, természeti és emberi környezetet alakítani képes praxisok terjesztését tűzte ki célul. A Mester építészeti ars poeticájából a Vándoriskola intézménnyé teljesedett ki. Közép-európai gondolkodókként működő módszert teremtettek: sok követővel, munkatárssal egy gyakorlatban is érvényes építő filozófiává alakították a steineri művészeti-oktató-szociális reformmodellt. Hitték, hogy művészi invenciójuk Magyarország társadalmi, morális, kulturális újjászületését hozza.
A magyarországi rendszerváltásért folytatott harcban Makovecz Imre jelentős politikai szerepet is vállalt. 1992-ben többször találkozott Charles herceggel – ma brit uralkodó –, aki nemcsak az erdélyi táj és történelem szerelmese volt, de az építészet új irányai, az ide vezető szellemiség megteremtésének lehetséges mintái is érdekelték. Makovecz és köre hamar nagy nemzetközi tekintélyt vívott ki.
Makovecz Imre társadalomépítő víziója itthon élő mozgalommá fejlődött. Ebben a legfontosabb volt, hogy az „újra elsodort falu” egyes településein épületek tervezésével és kalákás felépítésével segítették a régi-új közösségek kialakulását, fejlesztését. A mozgalmat Makovecz Beke Pállal és Varga A. Tamással indította el, együtt találták ki a faluház elnevezést is. A közösségi aktivitás és az együttműködő képesség megerősítésében cél volt, hogy a szovjet minta alapján épített és működtetett művelődési házak helyett élő, élhető és méltóságot közvetítő tereket hozzanak létre a helyiek számára. Makovecz és iskolája százas léptékben tervezett és hagyományos kalákában épített faluházai a kisközösségek újjászületését is elérték. Többször a falvak új templomai is hasonló módon épültek. A jeles Makovecz-művek első templomai közül kiemelem a siófoki evangélikus templomot (1986), a paksi Szentlélek-templomot (1987), vagy a százhalombattai római katolikus templomot (1995). Tornyaik Makovecz „élő” népművészeti jelkészletét emelik a magasba. Olyan más funkciójú, településformáló tornyokat és kupolákat is idekötök, mint az egri uszodáé (1993) vagy Makó belvárosának számos Makovecz-épületéé. Égbemutató plasztikáik, csarnoktereik, nagytermeik Makovecz igéjével összekötik a Földet és az Eget. Tornyaik, angyalaik szárnyai, antropomorf figuráik, fa-struktúrát modellező oszlop- és ácsszerkezeteik egyszerre regionális és országépítő jelek.