Szellemtörténész

Ha valaki a soha nem látott Forum Romanumot a perspektíva törvényei szerint megrajzolja – oly tökéletesen, mint Piranesi –, és az embereket tízszer kisebbre rajzolja, mint a valóságban, a régi Rómáról olyan képet kap, mintha Rómát óriások építették volna, több ezer évvel Róma megalapítása előtt. Ha valaki a Vesta-szüzek templomát háromnegyedig a földbe ásva ábrázolja…

Sajnálom, hogy hirtelen közbejött akadályok miatt nem vehetek részt a magyar élő építészetnek szentelt kongresszuson, amelyet a Piliscsabai Katolikus Egyetemen rendeznek meg, amelynek campusán éppen az általam Makovecz Imre főművének tartott Auditorium Maximum is áll. A jókívánságokkal együtt egy rövid hozzászólást is szeretnék küldeni…

Október 8-án, Szaturnusz napján helyezték a koporsót a sírba. Makovecz Imre földi maradványai át lettek adva az elemeknek. Lelki lénye elbúcsúzott az érzéki élettől és egy másik szférába lépett át. Itt maradt azok fájdalmában, akiket elhagyott, azokban a gondolatokban és érzésekben, amelyeket felkeltett bennünk, amit gondolni és érezni tudtunk…

Ellenőrizetlen emlékkép. Egy bot intésére kettéválik a tenger. A föld alatt, a felső vizek fölött vagy valahol másutt – Platón a megmondhatója, aki járt az alexandriai könyvtárban, aki olvasta az Írásokat, melyek később porig égtek –, vagy egy kép, ahogy kettéválik a tenger, egy bot intésére vagy anélkül. Nem tudjuk, hogy délelőtt vagy éjjel…

Az egyiptomiak gondolkodása életadó erőként tisztelte az északra igyekvő Nílust, ami transzcendens tengelyként határozta meg térképzésüket. A folyótól nyugatra építették a szent várost, és keletre a jelen és a jövő városát. Nyugatra, ahol a nap lemegy, építették a csodálatos templomaikat, és odavitték a halottaikat is, míg keleten az élet funkcióinak építettek.

Ennek a furcsa magatartásnak, amit Kapy Jenő a bevezetőjében az ezotériáról szólva kerülgetett, nincs semmiféle különössége. Ez egy egyszerű és normális dolog, csak éppen a 18-19. századtól nehezítik azt az erre vonatkozó tudásunkat, ami eredendően megvan. Másodrendűnek tekintjük a megérzéseinket, mellékesnek a ráismeréseinket…

Thomas Cole Az építész álma című képén (1840) klasszicista és romantikus (antik és középkori) épületekkel benépesített monumentális tájban gyönyörködik – heverészve – az alkotó. E kép szerint az építész álmodó, az építészet látomás, és nem egyébről képzelődik az ember, bármily parányi is ő maga, mint teremtményei és a teremtett világ harmóniájáról.

Ha a jövőre kell, vagy kellene gondolnom, elemi realitásérzékem azt mondja, hogy úgy tegyem ezt, hogy gondolataimat próbára teszem a személyes halálon. Az a gondolat állja meg a próbát, mely túléli a bizonyosságot, hogy gondolataim, tapasztalataim, mindaz, amit látok, minden, amit szerettem, és amitől idegenkedtem…