Alvó szépség, Belvedere, Bécs, 2010. június-október

Edward Burne-Jones: Arthur álma Avalonban, 1881-1898, Collection Museo de Arte de Ponce

Szöveg: Szegő György

Az 1848-ban induló preraffaeliták az új művészeti látás ígéretét hozták. Festőik – szellemi indítékaikon túl –, a 20. század előfutáraként, egyrészt a vízionárius kreativitás és az illuzionisztikus érzékcsalás fél századdal korábbi példáit kínálják. A tárlat érzéki, szemet gyönyörködtető, ugyanakkor mitikus jelentésekben gazdag anyaggal szolgált, pl. az angolszász műtörténet szerint a világ egyik legismertebb festményével: a dél-angliai Mona Lisával, Leighton Flaming June-jával és Burne-Jones meghatározó műveivel – köztük az Arthur király utolsó alvása Avalonban c. vásznával. Utóbbit a mester 1881-tól tizennyolc éven át festette, s főmotívumai külön izgalmakat keltenek nálunk.

Igazi nagy lehetőség volt Európában látni a Museo de Arte de Ponce-ból London, Madrid, Hága és Stuttgart érintésével érkezett kiállítás Puerto Rico-i magját. Dante Gabriel Rosetti, Gustave Pope, William Holman Hunt és Frederick Hollyer munkái mellé került egy-egy G. Moureau főmű, több Josef Hoffmann és Kolo Moser grafika is, valamint számos kép a Klimt testvérektől. A karibi múzeumot a Kubából származó Don Luis Alberto Ferré Aguayo saját gyűjteményéhez alapította 1959-ben. A gyűjtő előbb építőmérnöknek tanult az MIT-n, majd zongoristaként végzett a New England Konzervatóriumon. A bécsi tárlatot az 1897-es alapítású Secession és az 1904-ben gründolt Wiener Werkstette összehasonlítást kínáló művei tették kerekké. Amihez a Leopold Museumban párhuzamosan futó J.-M. Olbrich, és a nevével fémjelzett Darmstadt-Matildenhöhe művésztelep (l. MÉ 2010/5) szellemével és alkotásaival való ritka egybevetés izgalma is párosult.

A tárlat jelentősége akkor sem vitatható, ha ahhoz csak a „grand art” és „kis művészetek”, a 19. század tradicionális, dekoratív iparművészetének szembeállított fogalmai felől közelítünk. Amiben volna logika, hiszen a preraffaeliták művésztársulása szétválaszthatatlan az Arts and Crafts mozgalomtól, hiszen a tíz éve működött társaság 1857-59 között elvállalta az Oxford-i Union Hall díszítőfestését is. Nem mellesleg, e freskókhoz Thomas Malory 12. századi szerzetes által írt Artus-legendát választották témául.

A Belvedere kiállítása visszafogott didaxissal idézte fel a viktoriánus Anglia szabadgondolkodóinak speciális ideáljait. A kurátorok egybevetették Leighton fekvő/alvó modelljeit Michelangelo Medici-kápolnájának Hajnal figurájával, és Albert Moore századvégi asszonyalakjainak leplekkel eltakarhatatlan combjait F. Schrotzberg 1839-es Lédájának vagy J. B. Reiter Alvó asszony (1849) c. biedermeier képeinek hasonló „tiziani” pozitúráival. Ezt folytatta a Flaming June kisugárzását jelző képakasztás is, pl. a fenti emblematikus Leighton-kép és a Klimt féle Danae (1907/08) erotikus-képtársítása. Vagy a Flaming June és az A. Moore alkotta Midsummer (1887) figuráin izzó narancs drapéria-ragyogását merészen összevetették Massaccio Keresztrefeszítésének (1426) középső alakján megfestett lepel színhőmérsékletével. A képi filológiát a preraffaelitáknak a Klimt-fivérek gondolkodására – és amúgy igen különböző pályájukra – gyakorolt hatásával merítették ki, rámutatva a zseni és a díszítőtehetség közötti különbségre. Akaratlanul is válaszolva ezzel a „kis művészetek” bagatellizálásának fenti kérdésére is.

Edward Burne-Jonesnak a tárlat centrumába szervezett Arthur utolsó alvása Avalonban c. monumentális (6,5×2,8 méteres) műve előtt állni vízionárius kaland volt. Abban a kortárs vizuális értelemben is, ahogyan élmény az Arthur-mondakörre támaszkodó filmtermés javának megtekintése (E. Romer: Percivall le Gallois, R. Bresson: Lancelot du Lac, J. Boormann: Excalibur, a paródiának zseniális Monty Python féle Gyalog-galopp), de annak az eredeti szellemtörténeti időutazásnak a vonzásában is, amelyben a mű anno megszülethetett.

A festmény környezetét az Aranykoporsóra emlékeztető mauzólikus architektúra és a centrumába állított tárgy adja. Utóbbi kétségtelenül a Magyar Korona, amit az alvó Arthurral együtt: piros, fehér és zöld ruhába öltözött királynék/tündérek vesznek körül. A britek számára Camelot Kerekasztala a mitikus Anglia centruma – Eliadéval szólva: világközéppont. Olyas pozíció, amilyennek a Kárpát-medencét nevezi a mitikus gondolkodás mifelénk. A Burne-Jones mű kapcsán a kép témájáról – különösen a világhálón – egyre sokasodnak a néha igen színvonalas, többször megmosolyogni való publikációk. A mi képzőművészeti sajtónk néma maradt a bécsi kiállításon most kéznyújtásnyira került műről: mitológia, történelem és művészettörténet pazar áthatásairól.

Sine ira et studio

A látomásos festő, Burne-Jones az 1860-as évektől a saját útját járta, 1877-ben kapott megbízást Alfred Tennyson Arthur halála c. drámájának díszletterveire. A Magyar Koronát még 1857-ben Dante Gabriel Rosetti rajzolta először ehhez a jelenethez – Tennyson egy másik művét illusztrálandó – és a kosztümös beállítást akkor Julia Margaret Cameron, a művészi fotográfia egyik úttörője is megfotózta. (l. még: Szegő Gy.: Átszellemült víziók, Új Művészet 2006/3) A Burne-Jones kép Szent István-i Koronáját cca. 30 éve Pap Gábor műtörténész emelte be a honi köztudatba. A témát ma kutató Z. Tóth Csaba már azt is feltételezi, hogy a mű születését egy, az akkor aktuális angol világhatalmi stratégiát az európai centrummal „másképpen” elképzelő, Cecil Rhodes vezette társaság – kelta-hun mitologikus kapcsolatokra is figyelő ¬– geopolitikai programja inspirálta (lásd: Z. Tóth Cs.: Országépítő 2004/3). Írását kérdéssel zárta, vajon nem sikamlós témája okán került-e ilyen messze Európától ez a főmű? Mindenesetre a bécsi katalógusban a másik kiemelt kép, a Flaming June provenienciájából kiderül, hogy az 50-es években még nem túl magasra értékelt viktoriánus festészetet újra felfedező műkereskedő, Jeremy Maas milyen környezetből közvetíthette ki Puerto Ricóba a majdani múzeum anyagát. Andrew Lloyd Webber (a mai világhírű zeneszerző és neves preraffaelita műgyűjtő) beszámol arról, hogy nagymamája akkor „egy levegőt se’ akart szívni” lakásukban a még kisfiú unoka által kiakasztandó nagy értékű Flaming June-nyomattal (www.andrewlloydwebber.com/art/andrews-collection). A Burne-Jones főmű előtulajdonlására nem bukkantam rá, pedig segítene, hogy az egész téma itt és most ne maradjon tabu.

Sine ira et studio, harag és elfogultság nélkül!? Az eredetileg a (történelem)tudományra vonatkoztatott kritérium Tacitus Annalese nyomán vált szállóigévé, bár ars poétikájának Tacitus maga sem mindig felelt meg. Az ókor óta kétféle mintát követett a történetírás: az egyik etalon Hérodotosz, aki művészi elbeszélő volt, a másik Thuküdidész, aki – mai szóval – oknyomozó volt, és adott a forráskritikára. A történések és mozgatóinak racionális magyarázata felé a felvilágosodás óta fordult a figyelem. Hume, Montesquieu, Vico és Voltaire nyomán az isteni gondviselés és az akarat helyett a környezeti, valamint az emberi – morális/társadalmi – okokat kezdték kutatni. A sikerekből a pozitivista tudósok arra következtettek, hogy a természethez hasonlóan működik a történelem is, amit az okság, a fejlődés törvényei, a „haladás” mentén ismerhetünk meg. A művészettörténet felvilágosodását a művészkultusz kialakulásával együtt kialakuló 18. sz.-i művészetírástól, a gyűjtemények felfutásától és Winckelman stíluselméletétől számítják. A művészeti „evolúció” determinizmusát azonban már a 19. század, s a Dilthey által szorgalmazott magyarázat-elv megingatta. A globalizáció végképp új vizsgálati módszereket követelne.

A tradicionális műtörténészek – a szűken értelmezett forrásokhoz ragaszkodva, az „európai fejlődésbe” nem illeszthető művészettől, az eltérő források értéksemleges kezelésétől és a megközelítések szabadságától elzárkózva – visszavonultak a zárt ún. „nyugati művészetbe”. Ezt az állóvizet zavarja, pl. az Arthur monda ázsiai/kelet-európai kapcsolatainak firtatása is. A műtörténetírás nálunk is fáziskésésben van, hiszen a történettudományban a 20. században megjelent egy másik Annales. A neves francia folyóirat alapítói (M. Bloch, L. Febre, F. Braudel), majd az „új történetírás” történészei (G. Duby , J. Le Goff és mások) 1929-től kiterjesztették diszciplínájuk forráskereteit a történeti és gazdaságföldrajzra és demográfia-földrajzra, majd, pl. a mentalitástörténetre, stb. is. Hatásuk mára nálunk is erősödik. Műtörténetírásunk általában még mindig nem teljesen független az ideológiáktól és propagandisztikus céloktól -, ha nem is abban a dimenzióban, mint a két háború közötti diktatúrákban vagy a hidegháború idején, a „létező szocializmusban”. Így lehetséges, hogy, pl. Magyar Korona körüli kutatások máig tudománytalan jelzőt kapnak. Hogy pl. az 50-es években Puerto Ricóba került magyar(?), kelta(?), szkíta(?) vonatkozású Arthur utolsó alvása Avalonban c. képet és a preraffaelita mozgalom több főművét felvonultató bécsi kiállításról sem kulturális, sem szakmai híradás nincs. Vagy, hogy éppen Bécsből – ahol most a kísérletet tettek a „nyugati” preraffaelita, a keresztény-ónémet nazarénus és a közép-európai szecesszió ikon-kapcsolatainak felvázolására –, egy honi, a magyar a koronázás történetét fókuszba állító népszerű tudományos/turisztikai projekt megvalósítását pár éve egy magyar származású médiaszemélyiség tekintélyével is gáncsolta az akkori hatalom. Ugyanezek a kör hördült fel, amikor minap Szőcs Géza kulturális államtitkár programja részenként sorolta fel a magyar őstörténet hiteles kutatását is.

Igen, ez fontos, művészettörténészeket/intézményeiket is igénybevevő, eszközöket feltételező, komoly feladat. A korábbi kutatásokban – szükségből(?) – az is előfordult, hogy nem a Koronáról, de annak fényképeiről(!) csinálták a színképelemzést… Miközben mindenféle ezoterikusnak tűnő valódi tudományos kíváncsiság szarkasztikusan, néha haraggal és elfogultan minősült szalonképtelennek. Attól ezoterikus valami, hogy hallgatunk róla.