A megjelenés 50. évfordulója, kiállítás és szimpozion, FUGA 2013. 11. 13-17.

Szöveg: Kovács Sándor

A folyóirat alapításának 50. évfordulója alkalmából az egykori szerkesztők, szerzők, kollégisták és olvasók kiállítást rendeztek a FUGÁ-ban, ahol megidézték az egykori tűrt/tiltott építészeti, képzőművészeti, zenei, performansz szcénát és folyóiratát. Zárásként egy szimpoziont is tartottak, ahol a beszélgetők a Bercsényi 28-30 különböző korszakait képviselték. A végére elkészült egy jubileumi különszám, amelynek célja részleges képet adni a kiállításról és a nap eseményeiről. A kiadvány maga is performansz jelleggel készült: helyben szerkesztve, tördelve és nyomtatva. Anyaga forrásértékkel bíró kordokumentum – a szerk.

A november 13-i kiállítás megnyitót szombaton egy kerekasztal beszélgetés követte, anekdotázással, vitával, nosztalgia-újságszerkesztéssel. Áttekintve az egészet, nagyjából két nagy korszakot láttunk. Az egyik az alapítástól, 1963-tól kb. 1971-ig, a másik az ezt követő időszak. Az első egybeesik a Bercsényi utcai diákotthon korlátozott, de mégis valamilyen diákönkormányzattal létrejött kollégiummá alakulásával, amikor már megfogalmazódhattak az egyetemi, kulturális és közélettel kapcsolatos vélemények, különvélemények. Mert a hatalom kénytelen volt konszolidálni a társadalmi viszonyokat. A két világrendszer enyhülési politikája, a 60-as évek extenzív gazdasági növekedése, később a divatos konvergencia elméletek is kedveztek. A nyugati diákmozgalmak tovább bátorították a feleket, mintegy igazolva, hogy a nagyobb szabadság nem ellentétes az akkori kurzussal, illeszkedik a nemzetközi trendekbe. A kollégisták is úgy érezhették, hogy a közöny nem elfogadható, ők formálói a kibontakozó „szebb jövőnek”. Ez persze energiát vont el a tanulástól, amire megszületett a szlogen: „Nem azért egyetemista az ember, hogy tanuljon”. És ez rímelt a klasszikus honi kollégiumi mozgalom – a NÉKOSZ – jelszavára: „neveletlenek nevelnek neveletleneket”, erről sokan tudtunk.
Így a Bercsényi 28-30 újság működése nem választható el a kollégiumi élettől. A különböző önképző körök, kiállítási akciók résztvevői átfedték egymást. Az irodalmi kör rendszeres színházlátogatásokat szervezett. Az előadás után a New York kávéházban tartottunk beszélgetéseket, a Bercsényi Klub pedig rendszeresen otthont adott különböző kiállításoknak. Kezdetben a hatalom rosszallásával – de bemutatóként, szabotálva a leszedést – megjelent nálunk a korai hazai avantgárd. Az újságban készültek interjúk az építészoktatásról, voltak szépirodalmi próbálkozások, esszék, kritikák és publicisztikai írások. Építészeti elemzések jelentek meg oktatóktól, neves építészektől, a modern építészet mindenható elfogadottsága hitében.
De jöttek a 70-es évek. A konszolidált hatalom konzervativizmusa megállapodott. A modernista építészetnek a világban bekövetkezett válságával a hatalom – bár talán értette – de nem tudott mit kezdeni. Gyanús volt Venturi, Aldo Rossi, Robert & Leon Krier, a posztmodern, pláne az Archigram csoport spekulációi. Itthon pedig a paksi tulipános házak, a népi-organikus építészet. Ezért a Bercsényi újság és annak kiadványai, tájékoztatói váltak egyfajta új hallgatói építészeti orientációk ellenzéki közéleti fórumává.
A 80-as évekre a helyzet „tovább fokozódott”. Az újság a Bercsényi Klub programfüzete lett, egyre több teoretikus írás született. És beszámolók a Klub eseményeiről: az Új Zenei Stúdió előadásairól (Jenei Z., Sáry L.,Vidovszky L., Eötvös P., Kocsis Z., Wilhelm A.), Erdély Miklós és Hajas Tibor happeningjeiről, kiállításokról – Haraszty Édeske, Kemény Zoltán, Paizs László és a többiek. A hatalom nem is értette, mi történik.
Most nem tudom, mi van. Talán generációs szakadék.