Puhl Antal (1950–2023) emlékére

Szöveg: Szalai András

2023. június 8-án elhunyt Puhl Antal Ybl-díjas építész, egyetemi tanár, a Debreceni Egyetem professor emeritusa, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. Szalai András művészettörténésznek a temetésen elmondott beszédével emlékezünk rá – a szerk.

Anti Bácsi! Amikor tavasszal lemondtad, az esedékes vacsoránkat, még úgy gondoltuk, hogy hamarosan sort kerítünk rá, aztán váratlanul kórházba kerültél. Az aggasztó hírek ellenére – volt már ilyen, s tudtuk, nagy küzdő vagy – senki nem gondolta, hogy bekövetkezhet, ami bekövetkezett. S mégis. Most itt állunk a szavakkal kifejezhetetlen érzelmek csöndjétől körülvéve; szomorúan, vigasztalanul, zavarodottan. Mert úgy érezzük, hogy földi léted túl korán ért véget, életed története pedig váratlanul – hisz’ lett volna még mit csinálnod és mondanod – berekesztődött. Kissé talán enyhítheti fájdalmunkat és némi vigaszt nyújthat gyászunkban, hogy az élettörténeted így is nagyon gazdag és teljes, így is egy szeretetben, szeretettel és szelíd derűvel megélt, tevékeny és sikeres élet története.
„A történetek elbeszélésre szorulnak” – mondja egyik kedvenc filozófusod, Odo Marquard, a „hírhedett kompenzációteoretikus”. „Mert mi emberek: a történeteink vagyunk, a történeteket pedig el kell mesélni” – fűzi hozzá ugyancsak ő. Te pedig igazi élményszámba menő, emlékezetes akadémiai székfoglalódat, melyhez inspirációt ő adott – narrare necesse est –, így zárod: „Történeteinket folyamatosan mesélni kell, mert ott, ahol a mese megszakad, ott beáll a csönd”. Meg kell törnünk tehát a szavakkal kifejezhetetlen érzelmek csöndjét, hogy hiányodat kompenzáljuk, elviseljük, téged pedig e mesék életben – velünk s köztünk – tartsanak. Mert jó, hogy velünk voltál, s jó, hogy veled lehettünk.
Én személy szerint immár majd’ ötven éve. A Bercsényiben kezdődött, aztán a Madách-téri albérletben folytatódott: nyertes építészeti pályázatok, sakkcsaták, zacskós leves – tőled tanultam szinte mindent, amit a(z) (építészeti) tervezésről tudok. Bejártam hozzád a Közép tanszékre is, ahol akkor még korlátozás nélkül lehetett dohányozni. (Néha hármasban Gábor Miklóssal.) Ebben az időben kaptad első hollandiai ösztöndíjadat (1979), elvégezted a a Mesteriskola V. ciklusát (1979-81), megtervezted a süttői kőfaragók szociális épületét (1981).
Aztán Szentendrére költöztél. Abban az évben volt a húgod lakodalma Dunabogdányban – magyar, keletnémet és nyugatnémet vendégek: mindenkinek Puhl a családneve. Érzékelhettem kötődésedet a helyhez, a családhoz; ezek egész életedben meghatározó módon voltak fontosak. Később kevesebbet találkoztunk, de, ha találkoztunk ott folytattuk, ahol korábban abbahagytuk – mindig tartalmas időt töltöttünk együtt. A Lakóterv után saját irodát nyitottál – gyarapodott az impozáns tervezői életmű.
Kapcsolatunk nem sokkal a millennium előtt újra intenzívebbé, majd pedig intenzívvé vált. Te hívtál, s újra együtt dolgoztunk – szakértő voltam egy-két nagyobb munkánál: Balett Intézet, Anjou udvar… Majd ennek kapcsán egy felejthetetlen mexikói körút – a jóvoltodból gyermekkori álmom vált valóra. Tanúja voltam kiemelkedően színvonalas műegyetemi habilitációdnak. (A hely „rabjai” – Scarpa, Rossi, Siza; 2007) „Köszönet a beszélgetésekért” – írtad a nekem dedikált, s rád jellemzően igényes kiállítású tézisfüzetedbe. Az igényesség egyébként mindenben megmutatkozott nálad. Ahogyan már fiatalon is „bácsi” voltál – gyakran idézted ehhez szeretett keresztlányaidat: „Mert Antinak ez a jelleme!” –, ugyanúgy voltál kívül s belül igényes igazi polgár is (citoyen) a szakmában és az életben egyaránt.

Egy citoyen pouvoir-jával láttál neki a Debreceni Egyetem Műszaki Karán az Építész Tanszék újjászervezéséhez is. Magával ragadó volt. Tanúja és részese lehettem. Nem csak a tanterv és az oktatás, meg a tanárok, vagy a tanszéki arculat és az atmoszféra, hanem filmklub, klubestek az építészet határterületein és azon túl alkotó jeles személyiségekkel; hagyománnyá szilárdult konferencia-sorozat és hozzá kiadvány (Árkádia, 2011-től); szponzorált hallgatói tanulmányutak Itáliába, amelyeken együtt voltunk kalauzok (Veneto, Toszkána, Róma, 2011-13); hallgatói kiállítások (Fuga, MODEM) és így tovább… Vacsorák a Pálmában, tartalmas beszélgetések a szolgálati lakásodon, melynek vendégszobájában szállóvendég lehettem.
Ebben az időszakban szerkesztetted a Magyarország híres villái című könyvet is, egy cseh kiadású, visegrádi országokat is bemutató könyvsorozat részeként (Foibos, Praha, 2013), amely Brüsszelben is bemutatkozott. Idehaza visszhangtalan s szinte nyomtalan maradt.
S mintegy ráadásképpen, miközben professzorként a tanszéket vezetted, diákként elvégezted a filozófia szakot (2010-2015). Mindig is filozófus szerettél volna lenni – mondtad. A doktori disszertációd is elkészült már, csupán a védés volt hátra. Felkértél, hogy legyek az egyik opponensed…
Anti Bácsi, az elmaradt védésre immár a jövőben kerül majd sor ott, ahol az Idő folyama, az Ilisszosz folyik „szünet nélküli rohanásban”, az Árnyak Birodalmának határán, ahol Szókratész is ücsörögni szokott Phaidrosszal Eupalinoszról, az építészről és az építészetről elmélkedve.
Nyugodj békében, Isten veled!