Építész Album, 2010

Szöveg: Makovecz Imre

Amikor elÅ‘szóhoz kezdek, a múlt képeinek kavargó, eleven világában kell valahogy afféle rendet teremteni, hogy – mint egy tájban – menni, eligazodni tudjak. Hát igen. Pilisi ParkerdÅ‘, visegrádi kirándulóközpont, drága Madas László, aki befogad, és kenyeret, munkát ad. Két ember fér el a szobácskában szűkösen, s a kíméletlen megszállás éveiben, a ’70-es évek végén egy sovány, szÅ‘ke, húszéves fiatalember beállít egy szép nÅ‘ kíséretében, s azt mondja, azért jött, mert azt szeretné csinálni, amit én. Turi Attila.
Ennyi és nem több, amiből történet alakul. Ki tudja előre, hogy lesz-e történet ebből, hiszen sok kezdet van végkifejlet nélkül. Mire Attila jött, addigra már több generációval, hasonló kezdetek után eleven életet éltem. Sárossal, Gerlével és a többiekkel, s azokkal nem, akik elmentek egy idő után, ki ezért, ki azért, s most tanszékvezetők, sztárépítészek stb. Az aura egyre nagyobb lett. Párizstól Kassán át, Honoluluig. Nem büszkeséggel tölt el ez a kör, hanem ez a jellemzője a történetnek – egyik oldalról.

(Szerk.: Erhardt Gábor, fotó: Dénes György, Papp Tamás, Bujnovszky Tamás)