Interjú a Kossuth Rádióban

Szöveg: Ekler Dezső

Velence, Cápa Vendéglő, 1964, fotó: Makona

– Ön tanítványa volt Makovecz Imrének, hogyan emlékszik vissza azokra az évekre, amikor együtt dolgoztak?
– A legnagyszerűbb évei voltak az életemnek, nem csak én voltam fiatal, hanem Makovecz Imre is egy ereje teljében lévő, sőt talán művészetének a legintenzívebb időszakában lévő nagyszerű művész volt, úgyhogy jó volt a tanítványának lenni akkor.
– Na, de hogy lesz az ember tanítványa valakinek?
– Ez hosszú és bonyodalmas dolog. Hosszú és nagyon személyes volna…
– Gondolom, hogy nyílván egy részről a tanítványnak feltűnik a mester, de a mesternek is fel kell, hogy tűnjön a tanítvány. Hogy találkoztak, hogy voltak ezek a kezdeti évek?
– Egy emlékezetes tokaji találkozás volt, ahol én a lázadó, minden ellen tiltakozó, mindenben megoldatlanságot kereső fiatal, ő pedig a fiatalokat jól ismerő, megértő, húsz évvel idősebb bölcsebbként – hát nagyon összezördültünk. és ennek a Birkás Ákos barátunk, a híres föstő szemei előtt zajló eseménynek lett aztán később egy nagyon intenzív barátság a következménye.
– Hányban volt ez?
– ’80-’81 táján. Utána egy klasszikus mester-tanítvány viszony következett, munkát adott nekem, gondomat viselte, és az irodájában dolgozhattam. Illetve ezzel párhuzamosan nekem szánta azt a feladatot, hogy az akkor induló külföldi publikációihoz szövegeket, tanulmányokat, cikkeket írjak. Ez aztán hozzásegített ahhoz, hogy megértsem, vagy legalábbis közelebbről ismerjem az ő felfogását és az építészetét.