Caracastól, Rikuzen romjain át Muránóba

Caracastól, Rikuzen romjain át Muránóba
13. Velencei Építészeti Biennálé 2012

Szöveg: Szegő György

Évről-évre egyre fogyó empátiával fogadom a velencei két nagy mustra vezérfonalát. Mi mozgathatta az idei velencei zsűrit? Miért kapta a „Common Ground” hívószó jegyében egy 45 emeletes félbehagyott caracasi felhőkarcoló – a Torre David – szlömként való újjászületését / utóéletét bemutató Grand Horizonte c. tárlat a központi (főkurátori) kiállítások Arany Oroszlánját? A globalizált világ egyik olaj-boomja éppen Venezuélát hozta helyzetbe. Csakhogy – talán a mostani pénzügyi krach főpróbájaként – 1994-ben az egyre gazdagabb „Bolivári Köztársaságban” bankválságot robbantott ki a spekuláció. Az 1991-ben elkezdett felhőkarcoló építése leállt. 15 éven át üresen pusztult, pár éve a hatóságok megengedték, hogy az olaj-extraprofit ellenére gyarapodó számú városi nyomorgók költözzenek be abba. Ma 750 család, 2500 ember használja a vázat és közműveit, lift híján az alsó 28 szinten. Egyre több szolgáltatás is betelepül, egy szociológus csapat (Urban Think Tank) pedig azt figyeli, hogyan alakul a közösségi tér, s benne a vizuális kultúra. Azért nem mondom, hogy cinikus a Velence kiállítóterébe költöztetett neonfényes caracasi „Bar”, mert akkor demagógiának tűnne kérdésem: miért nem érdekli a főkurátorokat, hogyan van ez a „városhasználat”, mondjuk a romániai Vajdahunyad lakótelepén 24 éve, és az sem, mennyivel emberibb civilizációs projekt errefelé például a Böjte Csabáé.

Wolf D. Prix (ő is sztárépítész) az osztrák Coop Himmelb(l)au feje a megnyitó táján David Chipperfield főkurátort kárhoztatva fenti kérdésemre tömören válaszolt: „párbeszéd és kritikus válogatás helyett a Biennálé konzervatív, sőt populista héjjakkal szolgál” (hg.hu). Prixre azóta kell figyelnünk, mióta azt nyilatkozta, hogy „a magyar kortárs építészet egyszerűen nincs rajta a nemzetközi térképen” (építészfórum.hu). Prix most meg direkt kimondta, hogy az építészek elvtelenül kiszolgálják a befektetőtőkét. Caracas- és Prix-illusztráció egyszerre a velencei botrány, mert a szárazföldi kapu, Marghera (olajkikötő) közepén a divatcézár Pierre Cardin „Palais Lumiere” néven 65 emelet magas lakható szobrot építene… Velence vonzerejét az az infrastruktúra adja, amelyben az autónak nem jut szerep. Ha a „Citta Metropolis” projekt keretében a lagúnavároshoz félszáz települést hozzácsapnak, akkor az urbanisztikai értelemben is csodálni / kutatni való város törékeny egyensúlya oda van. Az új centrumba tett Cardin-monstrum viszont felértékelődne az ingatlanpiacon. „A király meztelen”.

Saját értékrendem szerint inkább díjaznám a lengyel vagy az orosz kiállítást. Előbbiben Katarzyna Krakowiak üres gyárcsarnokot épít, ahol a tőke híján nincs termelés, de az elszívók anemosztátjain egy lüktető város lüktetése hallatszik. A „fenntartható fejlődés” virtuális zaja kísérteties. Az orosz pavilon bejáratánál e-táblákat kap a látogató, amivel megnézheti, hogy a Pantheon kazettáit idéző QR-códok mit rejtenek. A pincében még kis lyukakon megleshettük a 70-es évek zárt szovjet „tudományos városainak” lehangoló, de akkor ott irigyelt komfortját. Fent most az új tudós városok fantasztikus fejlesztéseinek terveit, az odacsalogatott orosz- és nyugati tudós élcsapat interjúit látjuk. Arról, mi áll a kutatások centrumában, nincs konkrét infó, Csernobil-reflexeink feltétlenül megvannak még.  De az e-reneszánsz „embercentrikus” QR-kupolája valóban meseszép.

Hasonlóan kétarcú, Dánia a Föld felmelegedésével járó új helyzetébe belekóstoló Grönland Pavilonja. A sziget ma szó szerint kizöldül. Az Északi tengert borító jégpáncél naponta Magyarországnyi területtel szorul vissza. A természeti kincsek kiaknázásával megindul a „telepesek” bevándorlása. Az 56.000 főnyi lakosság mai átlagéletkora még a 70 évhez közelít. A futurisztikus látványtervekkel tálalt adathalmazban reálisnak tűnik az infrastruktúra gigantikus fejlesztése. Lenyűgöző és egyszerre nyugtalanító a közelgő öko-katsztrófával megnyíló perspektíva (grönland-tervek: KITAA, David Garcia, Heming Larsen építészek). Ma a szakemberek úgy ítélik meg, hogy a 2100-ra prognosztizált sarkkörön túli jégmentes tenger 2030-ra valósággá lesz: „négy percre” vagyunk Föld egészére kiható időjárás-változás és -katasztrófa előtt.

A dánokkal szemben a magyar pavilon projekt-konkrétumokat nélkülöző 560 db 21X21 cm alapú épület makettet kínál. A „Közös alap” hívószóra adott, az építészoktatást és a vizuális képzést, a szó szoros értelmében „modellező” kiállítása (kurátorok: Bachmann Bálint építész és Markó Balázs dizájner), gyönyörű látvány, amelyben az egyenként érdekes hallgatói tervek egymásmelletti hadserege arctalan, jelentés nélküli esztétikum. A Biennálé napilapja így kommentálja pavilonunkat: „a magyarok évek óta »radar alatt repülnek«”. A zen kertként alakított udvaron Kelle Antal – amúgy zseniális – fémplasztikái képtelenek az űrt átértelmezni. Az Arsenale kies végén a csendet és a meditációt hasonló céllal, ám figyelmet megragadó épített kerttel szerepelnek az életmű díjas Alvaró Síza és tervezőtársa, Eduardo Souto de Mura portugál építészek. Ugyanott egy világítótoronyban vetítik Wim Wenders új filmjét a „csend” másik építésznagyságáról, Peter Zumthorról. Magában a Kötélverő csarnokban éppen ellenkezően, a zajos részek emlékezetesek. Az egyik ilyen „világvárosi góc” Norman Foster és Carlos Carcas videoinstallációja, ahol a pergő képek és geomantiaként gombolyodó szöveginzertek rabul ejtik a nézőt. A másik hely, ahol többen lehorgonyoztak, egy hagyományos diagramm, fotókkal, rövid szövegekkel. Lényegében a 20. század építészetét és társművészeteinek visszaszorítását megalapozó Adolf Loos „szellemi családfája”, pszichológiai motivációinak megfejtéskísérlete. Többek között a szülőkel, feleségekkel, szeretőkkel és művekkel (pl. bécsi szociális lakótelep, 1928), de excentrikus megrendelőkkel is (pl. Josephine Baker), továbbá követőkkel (pl. Yehuda Kurt Unger) és az építész provokatív hálószobáját – Freud díványának variánsaként – a Wien Museumba átemelő Franz Glück múzeumigazgatóval átszőtt ez a háló. Aki végigböngészi, tanakodhat, hogy Loos simán patológiás személyiség, és / vagy zseniális kommunikációs szakember. Egy kínai építész fiú velem párhuzamosan járta végig a rejtvényt, végül azt kérte, magyarázzam el a szecessziót, mint modern építészetet és hozzá Loos modernjét. Neki nem lett érthető a nyugat 20. századi vizuális kultúrája, de úgy tűnik, hogy a következő korban fontos lesz: mennyire „érti” Kína Európát.

A Nemzeti Pavilonok Arany Oroszlánját a Toyo Ito kurátor rangos nevével fémjelezett „Lehetséges-e itt építészet? Home for all.” című japán kiállítás kapta. Az indoklásból: „az ábrázolás és a történetmondás módja egyéni, közönségbarát. A zsűrire mélyen hatott a projekt humanizmusa.” Mert a tavaly márciusi japán cunami és az azt követő atomerőmű-baleset pusztításának befogadásának dokumentálásáról, a lehetséges folytatásról szól a tárlat: lehet-e ott élni, újjáépíthető-e a katasztrófa által letarolt kultúrtáj és benne a teljesen megsemmisült Rikuzen kisváros. A falakon körben panorámafotó a halott tájról – a fotós, Nadja Hatakayama, akinek szerettei itt haltak meg. Az ide kínált építészet, de a tervezés módja is experimentális. Kumiko Inui, Sou Fujimoto és Akihisa Hirata építész-teamje a túlélőkkel folytatott építőjáték-terápia segítségével közelítette meg a település-tervezés feladatát. A participáció ma követelmény, nem újdonság. Most azonban a tervhez olyan elemkészletet használtak, amelyek facölöpökre építkező házai inkább emlékeztetnek a történelem előtti ember ázsiai településeire, mint akár Velence cölöpökre épített, akár az általános nyugati kultúrában fejlődött architektúrára. Sok nézőben megfogalmazódik a rettenetes kérdés, nem egy „globális katasztrófa-túlélőgyakorlatának” részesei a – talán karanténban tartott – sugárfertőzött túlélők? A díj nem oszlatja el azt a rossz érzést, melyet fent Wolf D. Prixtől idéztem: kollaboráns szereplője-e az építészet az önpusztító, környezetromboló világgazdaságnak?

Mindenesetre Chipperfield most kevesebb sztárt hívott meg, és több társadalomtudománnyal rakta össze a kiállítást. A Biennálé vezérmotívumával másképpen értelmezte az architektúra fogalmát, mint a korábbi évek főkurátorai. Olyan reményeket is gerjesztve, melyek szerint az építészet a közelgő paradigmaváltásban a több felelőséggel gondolkodó világgazdaság egyik főmotorja lehet. E jóslatok szerint is, a jövő makro-folyamataiban az építészet ősi kézműves gyökereitől a „szociális architektúra” felé távolodva, továbbváltozik.

Két példával szeretném itt a másik, a hagyomány felé forduló irányt is érzékeltetni. Az egyik a Venezia Pavilonban a Louis Vuitton márka által szervezett, Mohsen Mostafavi professzor (Harvard Univ.) londoni templom-metodológiája – Nicholas Hawskmoor barokk mester (1661-1731) apoteózisa. A példaszerű kiállítás-látvány – a mondandó lényegére összpontosító fotókkal (Héléne Binet), lebegő makettekkel, briliáns világítással felvezetve, végül egy lényegre törő animációs filmmel összefoglalva – szól a klasszikus építészet értékei mellett.

A másik, kézműves horizonton értelmezhető műfaji bravúr a Giardinival szemben, az egykori San Giorgio kolostorban kiállított jeles velencei klasszikus modern építész, Carlo Scarpa és a Venini üveg-manufaktúra 1932-1947 közötti együttműködésének társművészeti csúcsteljesítményét tárja elénk. A 300 darabos kollekció bemutatja azt a kísérletező kedvet és tehetséget, amellyel a gazdasági világválság kezdetére az Akadémiáról kilépő építész beleveti magát a velencei iparművességbe. Archaikus üveges fogásokat – pl. inciso, opaca, fili, bollicine, stb.– alkalmazva forradalmian új stuktúrákkal, kolloid anyagszínezésekkel mutatja fel az északi „másik modern” mediterrán változatának iparművészetét. Léptékében és dekorativitásában a milánói biennálékon kiállító Scarpa dísztárgy-felfogásására igen hasonlít a két háború közötti modern magyar kerámia, de a muránói üveg-matéria sok meglepetését, a különleges transzparenciák többletét is hozzáadja a tervező kreativitáshoz. Amint hasonlítanak a most kiállított Scarpa-üvegtervek részletrajzai a mester legendás építészeti detail-jeire is. Nyilvánvaló a kapcsolat, pl. a Brioni-síremlék építészete és Scarpa iparművészeti teljesítménye között. A

Scarpa-tárlat ma, a specialisták korában az összművészet elfeledett minőségeit idézi. Két dokumentumfilm is pereg, az egyiknek „Scarpa és az ő végtelen lehetőségei” (1984) a címe. Szükségszerűen kínálva az asszociációt a modernek meg nem valósított Gesamtkunstwerk ígéretével. (Utóbbi a tárlat nem a Biennálé rendezvénye, de párhuzamosan és ingyenesen megtekinthető.)

Noha úgyis olvasható a Biennálé, hogy az építészet klasszikus, művészetek és tudományok közötti önképe elmozdult a szociológia, az ökológia és az ökonómia diszciplínái felé, de a Zumthor-film, a Vuitton- és a Scarpa-mustrák felvillantják, hogy mi mindent veszít az emberi szellem, ha feladja az építészet mágikus-kézműves, ősi-szakrális pozícióit.

Megjelent az Új Művészet 2012/11-es számában, fotók: Szegő Hanna

.