Németh Gábor író

Nekem a kert arra kell, hogy nézzem. Vagy húsz éve írtam le ezt a mondatot, és a helyzet azóta lényegében semmit sem változott, ülök az időközben verandává avanzsált teraszon a billegő nyugszékben, bámulom a diófa leveleit, nézem a felhőket, ahogy lassan átvonulnak az Oszoly fölött, hallgatom az öreg fenyő csúcsáról üvöltöző rigót, és lehetőleg nem csinálok semmit a nézésen kívül.
A szomszédunk versenygalambokat tenyészt, minden délután körözni kezdenek a ház és a kert fölött, mintha csak erőnléti edzést tartanának, úgy nézem őket, mintha a tenger hullámzását figyelném a partról.
Mintha az igazsággal kellene és lehetne szembenézni.
Megérteni, kimondani, mi több, leírni, hogy a kert a nem-emberi természet honosított része, arra való, hogy a házat, ezt az emberi menedéket a túlságosan is emberi világtól jótékonyan elválassza.
Amikor először jártunk itt, még az előző század vége felé, a házunk kívülről egyáltalán nem is látszott. Két puli futott ki elénk egymásnak dőlve a rozsdás heidekker-kapuhoz, a házhoz vezető kerti utat szegélyező fiatal fenyők még a földig értek, a bokrok, amiket azóta sincs szívünk újakra cserélni, bozótként zárták el a kert mélyét. Mentünk befelé, kissé meghajolva az út fölé boruló ágak alatt, és még mielőtt a házat megpillanthattuk volna, egymásra néztünk, boldogan az isteni bizonyosságtól, hogy hazaértünk.
Amikor beköltöztünk, kivágattuk a kordonra metszett gyümölcsfákat, mert természetellenesnek tartottuk őket. Elbontottuk a garázshoz ragasztott, leírhatatlanul büdös, omladozó tyúkudvart, összegyűjtöttük a rozsdás lavórokat, üvegcserepet, építkezési törmeléket, ipari hulladékot. A kert felső részét védő támfal ledőlése után bővítettük is a házat. A leomló támfal köveiből teraszt, lépcsőket, kerti utat építtettünk, az új, betonból húzott támfalat hamar benőtte a vadszőlő és a borostyán. Az ötvenedik születésnapomra filagóriát kaptam és rózsákat Angliából. Elsirattunk néhány tűzelhalásban elpusztult gyümölcsfát. A hálószobánk előtt csodálatos szellőrózsák burjánzanak. Furcsa dolog ez, semmi sem úgy van már, ahogy akkor volt, az Egész mégis olyan, mint a történet legelején, mintha nem változott volna semmi.
Innen nézve még egy előző életben mondtam igent erre a felkérésre. Nem sejthettem, hogy arra a tegnapelőtt, baráti társaságban elhangzott, kétségbeesett kérdésre, hogy mégis, ki mit talált ki a Jó Égből és az Országból folyamatosan szivárgó, eloszlathatatlannak sejlő reménytelenség elviselésére, semmi mással nem válaszolhatok, mint azzal az illúzióval, amelyet az itt közölt kép volna hivatott érzékeltetni.
Budapesten születtem, és életem első negyven évét nagyjából ott is éltem le, az első emlékeim mégis egy régi, tördemici kerthez kötnek. A nagyanyám kertjében állt a rácsos ágyam, pár lépésre a vályogháztól, egy almafa alatt, közel a fűbe esett, csodálatosan pusztuló almákhoz, ahhoz legalább is túlságosan közel, hogy el tudjam felejteni a rothadó almák földöntúli illatát. Föltehetően akkor dőlt el, hogy a végső menedék formájaként csak egy kertet tudhassak elképzelni, semmi mást.
A kert szabadít ki az idő hatalmából, éppen azzal, hogy minduntalan szembesít vele. Ezért fogadod el, és így, az elfogadással szabadulsz meg tőle. („Szoktatom szívemet a csendhez. / Nem oly nehéz”) Egyre magasabbak a költözésünk idejében még fiatal fák, a százhuszonvalahány éves fenyők legalsó ágai lassan elszáradnak. A kert végében egyre több a halott madár a földben, és ha nem figyelünk, a vadszőlő ármányos indái elérhetetlen magasba kúsznak a patak menti örökzöldeken. Ha elhagynánk a házat, pár év alatt áthatolhatatlan bozót venné körül, és maga alá temetné a vadszőlő meg a trombitafolyondár.
A kutat, ami köré mi rakattunk kávát, évek alatt bokorrá álcázta az őrjöngő borostyán, és mint valami lelassított detonáció, újra és újra kinő belőle egy bodzabokor, akárhányszor is vágjuk ki tőből. Az öreg almafa, amit ama régi, első fa eleven emlékműveként szerettem, idén júniusra kiszáradt. Sosem látott bogarak telepedtek meg, más tájakon honosak, pillanatokat alatt végeznek a diófa teljes termésével és megölik a bukszusokat. A hortenziák és az árnyékliliomok viszont, ezek az új jövevények, láthatóan jól érzik magukat. Idén újra vörös mókusokat láttunk, és a madárzaj, kis túlzással szólva, folyamatos, talán csak órákra hallgatnak el, de a hajnal első perceiben újrakezdik.
Megunhatatlan.
Gólyahír, mezei juhar, vérehulló fecskefű, berkenye, százszorszép, tavaszka, harangláb, kecskerágó, tűzliliom, kukacvirág, japán kövérke. Kimeríthetetlen szótárban járkálsz. Szinte semminek nem tudom a nevét, ha valahogy mégis megtudom, azonnal el is felejtem. Mindig ugyanúgy indul, és mindig ugyanúgy végződik. Kelletlenül kezdek hozzá, aztán belefeledkezem, jó a fűben térdelni, jó közel lenni a földhöz, azaz minden egyébtől egyformán messze. Váratlanul fáradok bele, és adom át magam újra az arany semmittevésnek. A kertet szerencsére befejezni nem, csak abbahagyni lehet, némiképp hasonlatosan az efféle szövegekhez.