L’Harmattan Kiadó, 2025, 207 oldal

Szöveg: Tatai Mária

Az építész saját háza rendszerint ars poetica is: egyszerre vallomás az őt vezérlő élet- és alkotóelvekről, az egyéni stílus kifejeződése, miközben hétköznapi életkeret. A családi házról a tervező négy építészbarátjával (Dóra Gábor, Dr. Meggyesi Tamás, Dr. Szaló Péter, Tatai Mária) beszélgetett, és a teraszon folytatott kvaterkázások során rajzolódott ki a mű tervezés- és építéstörténete, amelynek szerkesztett dokumentuma lett ez az olvasmányos, számos rajzot és fotót is megjelenítő monográfia. A telek kiválasztásától a bútorok tervezéséig sok mindenről szó esik benne. A borítón a zöld környezetbe rejtett családi ház tetejének talányos formája látható, amely számomra leginkább egy ember nyelvére emlékeztető szimbólum. A tervezés folyamatáról megtudjuk, hogy a Duna-parti telken 1993–1995 között épült ház alaprajza hogyan lett végül ellipszis, pontosabban tojás alakú, és miként keletkeztek az egyes szerkezeti és formai megoldások, például a tető a belső teret tágassá formáló, egyedi kialakítású fedélszékkel. A ház megépítésének rendhagyó története egyben az újrahasznosítás úttörő példája. A kötetben a szerző a bontott-beépített anyagok különböző származási helyeit térképen ábrázolja. Az építés improvizatív momentumai révén az építészetben ritkán előforduló, spontán megoldásokkal találkozhatunk a házban. De azt is megtudhatjuk, mi történik árvíz esetén a pincével, hiszen a telek egy része ártérben van, a háznak itt ebből a szempontból is együtt kell léteznie a természettel. A hogyanok és miértek kapcsán pedig a hadtáptársadalomról ugyanúgy szó esik, mint Rudolf Steiner dornachi Goetheanumáról. A ház a klímabarát építési megoldásai révén egy korai „ökoház” lett, elhelyezése, formája és egységes mivolta okán pedig organikusnak tekinthető. Az igényesen kialakított könyv nemcsak építészeknek lehet érdekes, de mindenki másnak is, akit a Martin Heidegger közvetítésével híressé vált mondat: „…költőien lakozik az ember…” valaha is elgondolkodtatott.