Olasz Ferenc fotográfiái, Műcsarnok, 2025 11. 07. – 2026. 01. 18.

Szöveg: Tulipán Zsuzsanna

Az utak mentén álló szakrális emlékek ma is képesek betölteni eredeti rendeltetésüket, lelki funkciójukat – megállítanak, elcsendesítenek, elmélkedésre indítanak. A gabonaföldeken, a határban, a szőlőhegyen, a templomok kertjében vagy a temetőkben álló keresztek és szobrok egykor benépesítették a Kárpát-medencét, mára azonban lassan elenyésznek, állapotuk folyamatosan romlik.

Olasz Ferenc az 1970-es évek óta fényképezi a magyarlakta településeken még fellelhető spirituális örökségünk tárgyi emlékeit. Az egri Tanárképző Főiskola, majd a szegedi József Attila Tudományegyetem magyar-történelem szakának elvégzése után fiatal tanárként kezdett fényképezni: intellektuális érdeklődése közvetlen környezetére irányította a figyelmét. Jó ismerősei, szomszédai, Alsópáhok idős lakói voltak az első portréalanyai, majd a házuk, udvaruk, a falu szélén álló kőkeresztek, a bádog Krisztusok és Máriák. Innen bontakozott ki küldetésként felfogott fotográfusi vándorútja. Munkásságát nem határozza meg tudatos dokumentarista program, intuitív úton közelít a képhez, a hangulatok és érzések vizuális megjelenítésének lehetőségeit keresi. Hat évtizedes pályája során fotográfiái és filmalkotásai a változó társadalmi és természeti környezet utolsó pillanataiban még létező értékeinek fontos lenyomataivá váltak. Napjainkra számos vallási népszokás feledésbe merült és elveszítette eredeti, közösségformáló vagy hiterősítő funkcióját. A hagyományok továbbélése azonban gyakran egy-egy szakrális kisemlékhez kapcsolódik, s nem ritkán a település egyetlen fennmaradt kulturális örökségeként szolgál, sőt, a közösségi emlékezet és identitás hordozóivá is válhat.