Szöveg: Süvecz Emese

A gördeszkázás élményének vizuális látványába ágyazottan lehetett megtekinteni egy sor, „a mai fiatalok vizuális kultúrájáról” szóló kortárs képzőművészeti alkotást illetve fogyasztási cikket a Műcsarnok Coolhunters. Fiatalok a média és a piac között című tematikus kortársművészeti kiállításán. A középső termekbe lépve a látogatót egy monumentális gördeszka pálya látványa fogadta, a kiállításon szereplő munkáknak egy jó része ezekben a terekben került bemutatásra 1 (egészen pontosan Műcsarnok teljes terében, az apszist leszámítva, ahol Muntean & Rosenblum tárlata volt látható).
A fiatalok, mint sajátos társadalmi csoport sztereotipikus megjelenítőjének, a gördeszkának, pontosabban a gördeszka pálya látványának kiállítás-designként való alkalmazása feltételezhetően mint a kiállítás vizuális megoldásainak legnépszerűbb eseménye vonult be a magyar látogatók kiállítóterekben szerzett esztétikai tapasztalatai közé. „Ez cool” – mondhatták sokan, főképp a fiatalabb látogatók közül, az eléjük táruló látvány kapcsán. Holott szigorú szakmai szemmel nézve már nem éppen eredeti ötlet, és nem is annyira spektákulum jellegűre sikeredett, mint amennyire – feltételezésem szerint – a kiállítás kurátorok (Birgit Richard, Klaus Neumann Braun Sabine Himmelsbach és Peter Weibel) szerették volna – különösen ha látványt felülírja az a bizonyos enyhén orrfacsaró szag, ami a gördeszka pályát imitáló architektúrát bevonó sötétszínű matéria árasztott magából. A kiállító térbe lépve az első „hm, fiatalos és trendi dolgokat lehet itt majd látni” benyomást rögtön a „mit is, és meddig fogok én itt belélegezni” – a kellemes befogadás élményét kikezdő, alattomos kis gondolatok követték.
Ha valami miatt igazán érdemes a kérdéses kiállításról gondolkodni jelen pillanatban itthon, Budapesten, akkor az nem más, mint a befogadás, a „kiállítás-csinálás” és a választott tematika, a vizuális kultúra tartalmainak értelmezése közötti összefüggés elemzése teszi izgalmassá. A Coolhunters nem volt éppen átgondolt kiállítási narratíva. A bemutatott műveket tekintve az inkább társadalomtudományi indíttatású érdeklődés alapján szelektált kiállítási tárgyak között sem volt különösebben sok erős, emblematikus erővel bíró műalkotás, és a bemutatás sem nyűgözte le merész vizuális hatásokkal a tapasztaltabb kiállítás-látogatókat. Mégis érdemes róla rövid eszmecserét folytatni, mert viszonylag fontos és pozitív lépésnek tekinthető a budapesti kiállításgyárak történetében, ugyanakkor kiállítás rendezés szempontjából is tanulságos próbálkozásnak számít.
A Coolhunters csoportkiállítás, melynek szervező tematikája „a fiatalok önmagukról és saját kulturális gyakorlataikról” alkotott képe „amelyet a nyilvánosság felé közvetítenek”, „hogyan találják meg ők ezekben az áttekinthetetlen időkben és terekben a maguk választotta utat, identitást, ťmenőségetŤ [coolness]-t?” A kiállítás narratívája meglehetősen ambiciózus vállalkozásként, hat modulban szándékozott egybegyűjteni a fiatalok tapasztalatvilágának „központi aspektusait”. „A fiatalok a testhez, a nemhez, az áruk világához, térhez, és az időhöz, a nyelvhez, az erőszakhoz fűződő viszonyát a média, a mindennapok és a művészet összefonódásán keresztül mutatjuk be” – írják a kiállítás kurátorai. A bemutatott munkák műfaját tekintve számos videó, interaktív számítógépes munka, fotó, grafiti, installáció, szobor valamint hétköznapi fogyasztási cikk (ún. tárgykultúra archívum) szerepelt a kiállításon.
A kiállítás vitathatatlan érdeme, hogy nyíltan felvállal egy társadalomtudományi ihletettségű tematikát, a kultúrát az ún. kulturális fordulat utáni nézőpontból elemző álláspontot, beengedve ezzel olyan nem képzőművészek által készített tárgyakat illetve a bemutatott műtárgyak által közvetített (szub)kulturális tartalmakat a kiállítótérbe, amelyek rokon darabjait és témáit itthon a Néprajzi Múzeum jelenkor kutatásában illetve annak gyűjteményi anyagában találjuk. A Coolhunters budapesti meghívása tehát folytatása annak a kurátori ízlésnek, ami a vizuális kultúra művészettörténeti kánon(ok) utáni értelmezésének nézőpontjából dolgozik, és ami a Műcsarnok programjában a kilencvenes évek végén vált legitimmé (vö. Trans Sexual Express című kiállítás, amelyben a társadalmi nem reprezentációja volt a hívó szó vagy az Elhallgatott Holocaust, amelyben a roma képzőművészek alkotásainak becsatornázása történt meg a magyar reprezentatív képzőművészeti tárlatok sorába stb.)

Sajnálatos módon azonban a Coolhunters nemcsak a művészeti kánonokat liberalizáló nézőpontját tekintve állítható az imént említett tematikus kiállításokkal többé-kevésbé párhuzamba, hanem a tematikus csoportos kiállítás, mint bemutatási forma sikeres megvalósításának tekintetében is. A Coolhunters kiállítás koncepció fentebb említett részeinek macskakörmös, szó szerinti idézésével próbáltam jelezni a téma szabatos definiálása és a megvalósult látvány számomra problémás viszonyát. A tematikus csoportos kiállítás, mint kiállítási forma úgy tűnik gyakran nem igazán eredményes a befogadókkal történő kommunikáció tekintetében. Teljesen függetlenül attól, hogy „import” kiállításról vagy hazai szellemi termékről van-e szó, gyakori jelenség, hogy a tematikus kiállítások sikertelenül közvetítenek az intézmény és a kiállítás-látogatók bizonyos csoportjai között. Különösen számon kérhető ez olyan jellegű kiállítások kapcsán, mint a Coolhunters, amelynek társadalomtudományi ihletettsége nyilvánvaló (még akkor is, ha ezt sikeresen leplezi), ami indokolttá tesz egy erőteljesebben didaktikus jelleget. A bemutatás tisztán didaktikus jellegét a képzőművészeti tárlatok, az elsősorban az esztétikai diskurzusból építkező kiállítások koncepciói általában igyekeznek háttérbe szorítani, míg a nem képzőművészeti kiállítóhelyek esetében a kiállítás design egy hozzáadott plusz értéknek számít és szigorúan a befogadói értelmezést hivatott szolgálni. 2 A Coolhunters azonban olyan képzőművészeti kiállítás, ami a választott témáját tekintve sajátos befogadói felkészültséget feltételez (vonatkozó társadalomtudományi ismeretek), amelynek hiányában a bemutatás elhibázottsága vagy ellenkezőleg, pontos kialakítása nem derül ki a látogatók számára. Ami a befogadók számára megjelenik az egyfajta nehezen strukturálható információdömping, a pop-os felütéséből (monumentális gördeszkapálya) adódóan egyeseket kifejezetten megnyerő vizuális hatás, amit viszont joggal nevezhetünk ebben az esetben problémásnak, mivel gyakran félrevezető. A Coolhunters kiállítás kurátori kihívása a nem képzőművészeti tárlatok didaktikussága és a képzőművészeti bemutatás didaktika-ellenessége között megbújó feszültség felismerése és sikeres orvoslása. Úgy tűnt számomra, hogy a kiállítás nem igazán tudott a kérdéses problémával megbirkózni, mivel már a bemutatott tematikát tekintve is zavaros kép fogadta a tárlatlátogatót.
A gördeszka pálya metaforája sikeresen épít a „köztereken száguldozó srácok” ismerős asszociációjára, így a kiállítás első termébe, a főhajóba belépő látogatónak az első pillanattól kezdve hatásosan közvetíti, hogy „a kiállítás olyan tartalmakról szól, amelyek a mai fiatalokat tárgyaik és mindennapi tevékenységük tükrében ábrázolja”. A probléma ott kezdődik, ha esetleg egy fiatal látogató nem érzi magáénak azt a képet, amit a kiállítás őróla közvetít, vagy bizonyos képi referenciáit egyenesen nem érti. Ez utóbbi nyilván nemcsak ővele eshet meg, hanem bárkivel, aki nem mozog otthonosan az acid house, a goth, a grunge, hippi, punk és mod stb. (szub)kulturális világában, vagy nem hallott azokról a fogyasztáskritikus mozgalmárokról, akik tudatos fogyasztói válaszaikkal bojkottálnak bizonyos multi cégeket, vagy nem sajátította el egyetemi tanulmányai során a fogyasztáskutatás új keletű diszciplínáját, illetve a kritikai kultúrakutatás ifjúsági kultúrákra vonatkozó kutatási eredményeit.
A kiállítás számos olyan helyzetet alakít ki, ami megerősít bizonyos – a fogyasztás és az ifjúsági kultúra témájához köthető – sztereotípiákat, ahelyett hogy a bemutatás következetesen átgondolt felépítésével megismertetné alternatíváikat. A gördeszka három termet kitöltő motívuma olyan munkáknak szolgál architektonikus keretéül, melyeknek meglehetősen kevés közük van a gördeszkás tizenéves ifjúság csoportkultúrájához, mint például a klubkultúrák fogyasztói világa. Továbbá az egyes életstílus kultúrák valóságát tekintve az itthon talán leginkább ismert klubkultúrák kurátori értelmezése is gyakran félrevezető. Andreas Gursky táblakép méretű fotó munkáján például felülnézetből mutatott fiatalokat látunk, akik épp egy rave rendezvényen vesznek részt. A kamera beállítása ily módon a parti résztvevőit egy homogén és passzív fogyasztói masszaként értelmezi, ami ellentmond a kritikai kultúrakutatás által alátámasztott állításoknak, miszerint egy bizonyos életstílus művelése az egyének aktív döntéseinek az eredménye. „A zenei ízlés természete, ahogy maga a zene is, a kifejezés sokoldalú és határozottan változékony formája. A zene a hangulatok és élmények olyan skáláját hozza létre, amelyen belül az egyének szabadon tudnak mozogni. Az urban dance zene, a létrehozása során megjelenő stíluskeveredés miatt, pillanatképek sorozatával szolgál arról, ahogy a fogyasztók a zenei ízlés ilyen mozgó érzékenységeit művelik. Sőt számos olyan nagyobb klubban, ahol urban dance zenei esteket rendeznek, a fogyasztók azon vágya, hogy különböző zenei hangulatok között válasszanak, és azokba merüljenek bele, még jobban megvalósul több terem vagy szint használata révén, amelyek párhuzamos események helyszínéül szolgálnak, és amelyek között a klubtagok kedvükre mozoghatnak. Következésképp épp az urban dance zenei események egyre inkább egyéni választás kérdésévé válnak, hiszen a hallgatott zene típusának, a hallgatás és a tánc helyszínének kiválasztása nagyon is az individuális fogyasztó döntésén múlik.” 3 (kiemelés S.E.) A sztereotípiák újratermelése tulajdonképpen már a címadással megkezdődik. A Coolhunters elnevezés félrevezető, mert akár olyan kulturális gyakorlatot is sugallhat, melynek művelői azonos módon gondolkodnak a „menőség” fogalmáról. Csakhogy a fiatalságon, mint társadalmi csoporton belül ebben az értelemben egyetlen körülhatárolható fogyasztói tábort meghatározni problematikus, 4 mivel a fiatalok is különböző ízléscsoportokat alkotnak, melyek tagjai adott esetben egyszerre többféle fogyasztási szokásnak hódolnak. Általában a fősodor, mint ízléskategória, meghatározása empirikusan nehezen igazolható.

A kiállítás a végiggondolatlan koncepció mellett (fiatalok homogén fogyasztási szokásai, szubkulturális attitűdök elnagyolt bemutatása, mainstream-re vonatkozó utalások), a befogadók ismeretfejlesztése tekintetében sem következetes. Nagyon kevés összefüggő információ áll a látogató rendelkezésre abból a történetből, amit a kurátor a fiatalok kulturális gyakorlatai illetve ennek képzőművészeti vonatkozásai kapcsán el szeretne mesélni. Az első teremben olvasható teremszövegben egy laza problémafelvetést olvashatunk, amit aztán továbbhaladva a kiállítás terében nem követ részletesebb információ. A bemutatott tárgyak elrendezése sem szolgálja ismereteink gyarapodását a témában. A kiválasztott hat modul megjelenítése nem kevesebbet feltételez, mint a potenciális látogatók meglévő információinak ismerete tükrében(!) egy olyan kurátori program felállítását, amely sikeresen közvetít új tartalmakat a megjelölt témákban. A kiállítás megtekintését követően ember legyen a talpán, aki képes összefüggő történetet gyártani a látottak alapján. Tulajdonképpen mire is gondoltak egész pontosan a kurátorok, kik azok a menőségre pályázók és mit jelent menőnek lenni? Ily módon a didaktikusság fel sem merül, mint a képzőművészeti kiállítótér kontextusában fellépő kurátori dilemma. A kiállítás szóróanyagából kiderül, hogy a Coolhunters – kaotikus egyben grandiózus – témafelvetésének elsőszámú célcsoportja a középiskolás diákság. Tanulságos lenne visszacsatolásokat kapni arról, hogy pontosan mi is történt a kiállítás ifjú látogatóinak a fejében….
Korántsem vagyok híve azon kritikusi attitűdnek, mely könnyedén két vállra fektet egy ambiciózus vállalkozást. Minden kiállítás egy szemléletmódot tükröz, amit sajátos kontextusok állítanak elő, melyeket már önértékük okán is érdemes megismerni. (Érdekes megemlíteni például, hogy a Coolhunters német recepciója pozitívnak mondható). Mindemellett nagyon fontosnak tartom kiemelni a kurátori munka befogadó orientált feladatait, különösen az átmeneti társadalmak kontextusában, ahol diskurzus és közönség hiányában a kiállítóhelyeknek egyszerre több szerepet kell betölteniük. Egy utazó kiállítás csupán a bemutatott műtárgyait viszi magával, eredeti közönségét „maga mögött hagyja”.

Jegyzetek

1 A bemutatásnak a múzeum tudományokban használt értelmezését alkalmazom írásomban. Eszerint a bemutatás a múzeum modernizmus utáni felfogásában a tanulásra alkalmas keretet szolgáltatja, azt a környezetet biztosítja, melyben a látogatók jelentés előállítási folyamatai zajlanak és ezt a tárgyak és gondolatok strukturálásával teszi. A bemutatás által az „interpretációt” magának a kiállításnak kell képviselnie (ebben az értelemben a múzeumi kontextusban használt interpretáció fogalom eltér a hermeneutikában használt interpretáció fogalomtól).
2 A múzeumi kommunikációs szolgáltatásoktól eltekintve egy képzőművészeti múzeumban inkább szemlélődünk, és gondolatainkba merülünk, míg a nem képzőművészeti múzeumokban ezen időt inkább olvasással töltjük . A nem képzőművészetet bemutató múzeum gyakran lineáris témavezetésre törekszik, sok és könnyen követhető háttér információval, míg egy képzőművészeti kiállítás megpróbál sikeresen egyensúlyozni a művészi intenció, a kurátori értelmezés és a befogadók hatékony informálásának kényes határán, különösen így van ez, ha az illető képzőművész még élő alkotó.
3 Andy Benett: Szubkultúrák vagy neo – törzsek? A fiatalok, a stílus és a zenei ízlés közötti kapcsolat újragondolása. In.: Replika, 2005/december, 139. o.
4 Vannak azért kivételek pl. a goth színtér, vö. Paul Hodkison cikkét Replika idézett számában.