Szöveg: Götz Eszter

Amikor a 2020-ra tervezett 17. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé főkurátora, Hashim Sarkis meghirdette programját és annak ezt a jelmondatot adta: „Hogyan fogunk együtt élni?”, még senki nem tudta, mi szakad rá a világra alig néhány hónap alatt. A pandémia nemcsak a Biennálé megnyitását tette át a következő évre, nemcsak eseményeket halasztott el, hanem megváltoztatta a Föld lakóinak életét, a mindennapok szintjén is rapid módon beleavatkozott a folyamatokba.
A 2016-os Építészeti Biennálé főkurátora, a chilei Alejandro Aravena a Biennálé területén egy magas oszlopokból álló szerkezetet épített. Chilében az ilyen építmények úgynevezett „Koyauwék”, azaz semleges helyek, hagyományosan ezekben folytatták le az egymással ellentétben álló törzsek tárgyalásait. A velencei „Koyauwe” nem csupán művészeti installáció, hanem egy valós konfrontáció lehetséges kiegyezésének is a helyszíne lehetett volna, ha a pandémia nem lép közbe.
Szintén ősi tradíciókból indult ki az MIT Future Heritage Lab tervezőcsapata, akik az Arsenaléban mutatta be a T-SERAI elnevezésű mobil sátrat. A textilből készült panelek a közel-keleti sivatagok hagyományos, szállítható lakósátrainak elemkészletét újítják meg. A vándorlás ezúttal nem a régi életformát folytatja, hanem a világszerte milliós nagyságrendet elérő menekültek számára készült. A projekt a sátorvárosokat építészeti kérdésként kezeli.
Az Arsenaléban volt látható a bécsi székhelyű MAEID (Daniela Mitterberger és Tiziano Derme) Magic Queen című munkája is, amelyben egy robot háromdimenziós, élő installációt készít a helyszínen, természetes anyagokból. A mű az építészet, a természet és az emberi interakciók közötti összefonódásokat kutatja. Az alkotók abból indultak ki, hogy az építőiparnak felelősséget kell vállalnia a környezeti kérdésekkel szemben, ami paradigmaváltást követel meg az építőanyagok alapanyaga, technológiája és mennyisége terén egyaránt.
A New York-i The Living iroda egy magas, henger alakú szobát épített luffaszivacsból, ezzel mutatja be a céget alapító David Benjamin „probiotikus építészet” elvét. A szoba anyagai szó szerint élnek, mivel apró üregeikben egy láthatatlan mikrobaréteg van. Benjamin kutatása azt térképezi fel, hogy az emberi szervezetben található bélmikrobiómák mintájára a „városi mikrobák” hogyan segíthetik egy egészséges épített környezet kialakítását.