Színházak „ráncfelvarrása”

A Centrál Színház, az Örkény Színház és a Kálmán Imre Színpad felújítása, Budapest

Építészek: Fernezelyi Gergely (Centrál Színház), Vincze Krisztián (Örkény Színház), Budapesti Operettszínház (Kálmán Imre Teátrum)
Szöveg: Szabó-Jilek Iván
Fotók: Bujnovszky Tamás, Batár Zsolt, Szabó-Jilek Iván

A budapesti színházépületek zöme – a Nemzeti Színház és a Fesztiválszínház kivételével – több, mint százéves. Nem csoda, hogy időről időre felújítani, korszerűsíteni kell őket. Az épületek elavulását részben a természetes elhasználódás okozza, ez erősen függ a karbantartás mértékétől. Sietteti a színházak avulását az üzemeltetést befolyásoló előírások, törvények változása (új szabványok, tűzvédelem, akadálymentesítés, stb.), az egyre gyorsuló technikai fejlődés és  a plázamozik hatására  a komfortigény növekedése is.
Mégis a leggyakoribb oka az átépítéseknek az épület új tulajdonosainak, üzemeltetőinek művészi stílus- és koncepcióváltása. Ezek mögött mindig társadalmi mozgások állnak, hiszen a színházi alkotók ezekre keresik a válaszokat. Míg az 1900-as évek elején a kiépülő, polgárosodó fővárosban a könnyű éjszakai szórakozást kínáló orfeumok, kabarék voltak a legnépszerűbbek, a társadalmi élet átalakulása az igényesebb színjátszás egyre növekvő népszerűségét hozta.
A rendszerváltás óta a színházakat fenntartók (tulajdonosok) köre jelentősen megváltozott. Alig van állami fenntartású színház, az önkormányzatok kevesebb támogatást tudnak adni, ráadásul a palettán megjelentek a magánszínházak és megerősödtek az alternatív színházi kezdeményezések. A színházi működés támogatására új gazdasági szabályozók, új pályázati és támogatási rendszer jött létre. Ennek hatására beszűkültek a színházépületek felújítására előteremthető összegek; már csak az idősek emlékeznek a periodikus nagy színházfelújítások idejére.) Ezért került a címbe a face lifting, az „arcfelvarrás” kifejezés az alábbiakban bemutatott színházi felújításokra. Az avulást ellensúlyozandó az üzemeltetők, fenntartók a szalámi politikát választják és az előteremthető pénzből – jó esetben tervszerű koncepció alapján – évről évre az épület egy-egy részét újíttatják fel.
(…)

A Centrál Színház felújításai

A színház felújításának egyes lépcsőivel Fernezelyi Gergely építész és munkatársai (FBIS Építészműterem) az épület eredeti, neoklasszicista stílusához kívántak visszatérni. Az 1898-ban épült bérház földszintjén mulató működött, a Folies Caprice orfeum, ahol vacsorázni is lehetett. A félemeleten kialakított télikertben a Casino de Paris tánclokál szórakoztatta a közönséget, páholyokkal, szeparékkal. Kezdetben bohózatok, komédiák voltak műsoron. Bár gyakran cserélődtek az üzemeltetők, tulajdonosok, a szórakoztató darabok évtizedeken át meghatározták a hely műfaját. Természetesen minden igazgató, társulat a saját szája íze szerint alakította a ház két alsó szintjét. Az államosítás után 1949-től egészen 2008-ig Vidám Színpadként, kabarékat játszó színházként működött.
(…)


Örkény Színház

A példák között a legfiatalabb épület. A Madách téri épületegyüttes utolsó részét az 1930-as évek végén építették fel, gazdasági megfontolásból Gerlóczy Gedeon építész tervezőtől egy mozi kialakítását kérték a lakóház három alsó szintjén. Még el sem készült az épület, máris színházzá kellett átterveznie a mozi tereit. „A magyar építész tragédiája”, írták az 1940-ben a színház megnyitása után (Tér és Forma 1941/1). A színházi torzó születési hibái: gömbszerű nézőtér, gyenge látási és hallási viszonyok, kis méretű, alacsony színpad, az üzemi helyiségek (raktárak, műhelyek, öltözők, irodák) hiánya. A nyomasztó környezetben később mégis sikeres kamaraszínházak működnek, alkalmazkodva hely adottságaihoz: kevés díszlet, kevés szereplő. A magánszínházi, politikára érzékeny darabválasztással egyre sikeresebb, rangosabb helyet tölt be a főváros színházi életében. A háború után a Madách Színház veszi birtokba, majd Madách Kamaraként működik egészen az Örkény Színház megalakulásáig.
(…)

Építész: Vincze Kriszitán
Belsőépítész: Fülöp Krisztina
Tartószerkezet: Balázs Géza
Gépészet: Pál Gábor
Elektromos tervezés: Méhész Márton
Akusztika: Fürjes Andor Tamás


Kálmán Imre Teátrum

A Fellner és Helmer tervezte épületben 1894-ben nyílt meg a Somossy Orfeum, amely az idők során több néven és formában működött tovább. A tekintélyes méretű, közel 2000 fős mulató szecessziós stílusban, páratlan gazdagsággal díszítve és a legkorszerűbb technikával felszerelve vonzotta közönségét. Télikertjét 1922-ben választották le, ahol kezdetben kabarészínház, majd népszerű éjszakai mulatók működtek, ezek közül a legismertebb a Moulin Rouge kora. Az intézmény akkor nem csak éjszakai műsorokkal, élőzenével, melegkonyhával csábító szórakozóhely volt, hanem napközben nyitva tartó kávéház és étterem is. Fénykora a rendszerváltásig tartott, majd tíz év után rövid ideig revüszínházként működött. Később diszkóvá alakították, az aranyozott díszítésű belső terét feketére festették, majd teljesen lerobban állapotban a helyiséget bezárták.