A formától az anyagig és vissza

Almagyar Érseki Szőlőbirtok – Borterasz és Venyige Spa, Eger

Építészek: Gereben Péter, Marián Balázs
Szöveg: Szabó Levente
Fotók: Frikker Zsolt

almagyar1

Csak kivételes épületeken figyelhetjük meg egyszerre a formaalkotás és az anyaghasználat újszerűségét. Az egri borászat együttese kicsi, mégis jelentősnek mondható a hazai kortárs építészeti palettán. Az ezredforduló és a 2000-es évek magyar borászati építészeti seregszemléjében úgy tűnt, minden szóba jöhető szempont és építészeti fogalom felmerült és kipróbáltatott már, így – teljesség nélkül – a regionális törekvések, az archetipikus formálás, kísérlet a szakralitás fogalmának építészeti leképzésére, az anyaghasználat fetisizálása, a monumentalitás vagy a narráció kifejezésformái.
Alább vizsgált együttesünk – noha illik a fent körülírt sorba – valami friss, újszerű hozzáállást tükröz. A frissesség forma és anyag kísérletező kedvű alkalmazásából fakad, az újszerűség pedig e két tendencia párhuzamos lendületű megjelenéséből. Így aztán, mikor elmerülnénk a forma elemzésén, az anyaghasználat vonzza magára a figyelmünket, amikor pedig az anyagi valóság finomságaira összpontosítanák, a forma kerül előtérbe. Ez a jó értelmű bizonytalanság az Almagyar Érseki Szőlőbirtok épületeinek legfőbb építészeti erénye.
Kétségtelen, hogy Gereben Péter és Marián Balázs egri épületei afféle jutalomjátéknak tekinthetők. Nem csupán a különleges megbízói igények okán (a szőlőbe komponált borterasz és három kis kunyhó költői építészeti program), hanem a nyári használatra korlátozódó funkcióból fakadóan a hazai klímára jellemző épületfizikai, épületszerkezeti és ezért építészeti következmények alól is mentesül. Az egri borterasz és kísérő épületeinek kompozíciója alapvetően illusztratív, már-már teátrális koncepción nyugszik. A fedett-nyitott, összetorlódott archetípus-házakra emlékeztető borteraszt, mint központot koncentrikusan veszik körbe az egyirányban kontyolt ház-kunyhók, a medence és a szőlő sarkába telepített kilátó pedig tárgyszerű elemekként egészítik ki az együttest. Az absztrakció foka a kunyhóktól a borteraszon át a kilátóig fokozódik, és fordítva: utalásrendszerében leginkább tág spektrumú a kilátó (magasles, jel, góré), legösszetettebb a borterasz (nyitott szín, sorolt házak, hullámzó tető, feszített sátor) és leginkább konkrétnak a kunyhók tekinthetők (présházak, csőszkunyhók).
A hazai borászat-építészet genealógiája – a teljes felsorolás igénye nélkül is – leírható a Mezőzombor (Ekler, 1995), Pannonhalma (Czita, 2003), Badacsonytomaj (Kis–Molnár, 2012, lásd MÉ 2011/4) és Somlóvásárhely (Ekler, 2012, lásd MÉ 2013/8) fémjelezte példákkal. Ezek narratív tulajdonsággal ruházták fel az egyszerű házformát (akár a présház felnagyított változataira, vagy a lávaömlés formai imitációjára gondolunk). Egerben ennek az archetipikus sorozatnak újszerű állomását láthatjuk. Gereben és Marián csőszkunyhói ugyanis azok, amik: a szőlőben valaha állt építmények mai átiratai. A három kis ház távolról nézve egyformának tűnik: egyik oldalról lekontyolt nyeregtető, a szőlőbe nyitott, egyterű helyiség, alaposabban szemügyre véve azonban mindegyik más kicsit – a három építtető eltérő igényeinek megfelelően. Elsőre már-már zavarba ejtő a forma trivialitása, sehol a borászatainkból jól ismert narratíva és pátosz.
A borterasz falas-oszlopos szerkezetű építménye három, eltérő hajlásszögű házforma összetorlódásának képét mutatja, értelmezések sorát kínálva – a két szélső, falas tömeg közé kifeszített ponyvára, nyitott színre éppúgy asszociálhatunk. A sorolásból adódó tömegstruktúra jól ismert toposz a kortárs nemzetközi (pl. „7/2 House”, Fujimoto, 2006) és hazai (pl. Waldorf iskola Pilisszentlászlón, Valkai, 2012, lásd MÉ 2013/4) építészetben, itt azonban egy se nem épület, se nem tárgy orientációjú formával állunk szemben, amely jelszerű, központi eleme az együttesnek. Leginkább itt beszélhetünk műépítészi hozzáállásról, amelyet csak fokoznak az alaprajzi ferdeség által felerősödő erejű oldalnézetek.
Az épületek anyaghasználata a könnyen olvasható formai kompozíción túl mélyebb, érzékeinkre ható asszociációkat is kelt. A betonba kevert kisnánai mészkő- és tufakő-törmelék és a vályogépítéshez hasonló, földnedvesen csömöszölt, rétegesen zsaluzott technológia izgalmas, sokrétegű jelentéstartalmakat hordoz. Az almagyari kunyhók előképének tekinthető a szomszédos Vécseyvölgy utcai, 18. századi kör alaprajzú, vastag vályogfalú, bádogtetejű présház. De már Evlia Cselebi török világutazó is beszámolt a vidék – igaz, fatetős – földkunyhóiról az egri dűlőkben a 17. században. Ezek az analógiák a látogató előtt rejtve maradnak, mégis a rokonságot megtestesítő arányos beépítés és formálás, az egyszerű, de egyéni anyaghasználat érezhető helyi karaktert ad az épületegyüttesnek.
A mintázat, amely a tufa-fal építéstechnológiája során létrejön, ennél rafináltabb képzettársításokhoz vezet. A pincék kivájásakor keletkező hulladék, a tufatörmelék újrahasznosításáról van szó, de az inhomogén anyag és a rétegesen rakott kézi technológia miatt a falakon létrejövő mintázat egyértelműen utal a kivájt pincék falain megfigyelhető, talajrétegződés okozta képre is. Az anyag azonos, mégis meghökkentő e két radikálisan eltérő technológia – a csömöszölt építés és a sziklából való kivájás – mintázatának rokonsága, amely főként a kunyhók belsejében a tér kifaragással alakításának illúzióját kelti. Ezt hangsúlyozzák egyes építészeti részletek is, például a borterasz falaiban kialakított áttörések és polcok kirekesztése. De kortárs előképek is fölmerülnek, például a Stefan és Bernhard Marte által tervezett, ausztriai Batschuns ravatalozókápolnája (2002). A helyi közösség által, döngölt földből épített egyszerű tér egzakt, mértani szerkesztésű (és lapostetős) kubusa a hagyományos technológia és a kortárs formálás izgalmas feszültségét hordozza. Ilyesféle feszültség érhető tetten Egerben is, noha a faszerkezetű, fémlemezzel burkolt tetők alatt a kőbeton falak egyedi kortárs kísérlet eredményei, bizonyos értelemben design alapú leleménynek tekinthetők. Az anyagok és szerkezetek nyersesége a látványt, de a taktilis élményt is meghatározó elemi élmény.
Az épületek alapvető eszköze az anyaghasználat és az abból fakadó formálás közötti feszültség. Gottfried Semper alapelemei, a földmű és tetőmű elevenednek meg itt, hiszen a vályogépítést idéző nyers kőbeton falak és a könnyed fatetők alapvetően eltérő szerkesztése feszes kontrasztot hoz. (A szőtt térelhatároló fal és a tűzhely is meghatározó a kompozícióban. Előbbi a kilátó vékony faelemekből összerakott kompozíciójában, utóbbi a teraszok és a kunyhók falakkal szervesülő, s így jellé váló kőbeton kéménytestjeiben tárgyiasul.) Persze mindez csak azért van így, mert a koncepció elemi építészeti eszközökből épül, a közöttük kialakuló feszültség adja az együttes erejét. Kiváltképp megfigyelhető mindez a borterasz esetében: a falak faltestekké, már-már pillérekké ritkulnak, és sokkal inkább a hullámzó formájú tetőszerkezet a meghatározó. Ezzel együtt az archetipikus, időtlen térformálást – amit a kunyhóknál figyelhetünk meg – áramló térstruktúra, formai és anyaghasználati értelemben szinte kompozit szerkesztés váltja fel. Ez némi ellentmondást is szül: a szelemenek bemetsződése a kőbeton fal sarkaiba sokkal inkább tárgyformáló részletképzés, semmint azt az elemi technológiától várnánk.
Az anyag és alkalmazásának konnotációi egyszerre okoznak tehát intellektuális és érzéki élményt, majdnem patetikus kifejezésmóddá emelve a szőlőben való építés – Hamvas Béla vonatkozó gondolatainak a hazai építészekre gyakorolt hatásától talán nem független – gyakorlatát. Ugyanakkor számos építészeti fordulat segít elkerülni ezt az érzést. A kunyhók egyetlen terének megnyitását egyedi kialakítású, de a kereskedelmi forgalomban kapható garázskapu-ajtó teszi lehetővé, meghökkentő és jó értelmű fesztelenséget sugározva. Ugyanilyen fordulatot jelentenek a rafinált szerkesztésű kontyolással született, már-már hanyagul túlfuttatott ereszcsatornák is, vagy az egyedi, csövekből hajtott kültéri zuhanyzók, kézmosók, de a kőbeton falakra festékszóróval rávitt tipográfia is. Noha tehát a telepítés, a formaképzés, sőt még az anyaghasználat is illeszkedik a sokszor ünnepelt hazai borászati épületek szakralitást sugárzó sorába, itt mégis sokkal inkább egyfajta – paradox módon a kísérletező attitűdből fakadó – természetességet érzünk. Az építmények mindenfajta pátosz nélkül, magától értetődően váltak a dűlő épített elemeivé. A szőlőből szinte csak a tetők láthatók.

A cikk az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.

Építészek: Gereben Péter, Marián Balázs – Gereben Marián Építészek Kft.
Munkatársak: Álmos Gergely, Mezey Tamás
Tartószerkezet: V. Nagy Zoltán
Épületgépészet: Mészáros Olivér
Épületvillamosság: Paizs István
Berendezések: Nyilas Kálmán
Grafika: Mészáros Péter
Kivitelező: Mészáros Imre
Megbízó: Csernus Imre, Csutorás Ferenc, Mészáros Péter – Almagyar Érseki Szőlőbirtok Kft.