A modern építészet keleti vallási gyökerei

Iszlám, buddhista és judaikus hatás a 20. századi elméletekre és épületekre

Szöveg: Klein Rudolf

Granada, Alhambra, 1362-1391, az Oroszlánudvar részlete,

Granada, Alhambra, 1362-1391, az Oroszlánudvar részlete,

A 20. századi modernizmus önmagát a racionális, funkcionális jelzőkkel, a technika és gazdaságosság szerepének hangsúlyozásával határolódott el építészettörténeti hátterétől, amelyet túldíszítettnek és olyan hagyomány által terheltnek minősített, amely idővel elveszítette értelmét, tisztaságát és hatóerejét is. Vagyis a modernisták mindent megtettek annak érdekében, hogy megszabadítsák az emberiséget a hagyománytól és ‘dekulturálják’ az építészetet, miközben arra törekedtek, hogy megfeleltessék az úgynevezett gépkorszak igényeinek.
A modernisták zömmel az előbb említett célkitűzéseket tartották szem előtt, legalábbis jelszavak és elméleti írások szintjén. Ám a gyakorlatban a modernizmus amellett, hogy igyekezett megfelelni a technika és a technológia kihívásainak és az új funkcionális elvárásoknak, valójában mégis magába foglalt történelmi elemeket és hagyományokat, csak másféléket, mint eddig. Miután a nyugati építészettörténet két nagy vonulata, az ókori klasszikus és a keresztény-középkori kimerülni látszott, a modernizmus más hagyományokból merítette ihletét: a nyugati világ alapjait jelentő görög-római és keresztény kultúrkörök világán túllépve, illetve kibővítve azt, az iszlám, a buddhizmus és a judaizmus tradíciói felé fordult. Mindhárom esetben nem pusztán építészeti hagyományokról van szó – a judaizmusban ilyen nem is igen létezik –, hanem inkább azok vallási gyökereiről és (képző)művészeti megnyilvánulásairól. Elvétve egyéb, szintén nem nyugati hatás is jelentkezett a modernizmus során – ilyen a korai Bauhausra Johannes Itten révén ható mazdaznan, az antropozófia számos aspektusa Rudolf Steiner munkássága révén, melynek legfontosabb közvetítője a holland de Stijl mozgalom volt, és sok más hatás is, amelyekre azonban itt nem térek ki.