Tradíció és innováció patikamérlegre téve

Nagy Tamás 1951–2020

Szöveg: Sulyok Miklós

Gyásztól dermedt még a szív, nehéz a szó.
Nagy Tamás, a mai magyar templomépítészet egyik legnagyobb alakja, alig több mint negyedévvel kollégája és barátja, Turányi Gábor halála után távozott közülünk. Összeköti őket közös építészetfelfogásuk, s hogy éppen Turányit követte a MOME Építészeti Tanszékének vezetői székében 2004-ben. De együtt szerepeltek a 2002-es Velencei Építészeti Biennálén, ahol én rendezhettem a Magyar Pavilon kiállítását.
Tamás sorsa úgy hozta – de én inkább azt sejtem: maga alakította –, hogy fő művei éppen templomok lettek. Tiszta, szent geometria, ez a három minőség jellemzi szakrális alkotásait. Épületeiben a forma alakzatokba rendeződik, s ennek az alakzatnak, az összehangzásnak (lásd a concinnitas fogalmát Leon Battista Albertinél) a kidolgozására különös tehetsége volt. Mert az alakzatba szervesülő összhang nem más, mint a szépség. Nem gyakori tudás ez korunkban, amikor a művészetből és az építészetből mintha már eltávozott volna a szépség, de Nagy Tamás tudta, a szépség az egyetemes harmóniához vezeti az embert, s tudta azt is, milyen forráshoz kell fordulni a szépségért. Az erkölcs és a gondolat tisztaságát, a névtelen, népi építészetet és a szerkezeti, geometriai tisztaságot tartotta ilyen forrásoknak. Elutasította az anyagtalan, személytelen, globalista, nem-narratív építészetet. De sosem a múlt másolására, hanem mindig annak folytatására törekedett, vagyis a jelennek szóló, jövő és múlt kereszteződésében születő, ezért hiteles architektúrát kívánt művelni. Építészetének formai tisztasága és szigora geometriai eredetű, egy megszerkesztett belső rend kisugárzását valósítja meg. Nemesség, tartózkodó elegancia járja át minden épületét, a részletképzés átgondolt, kiérlelt, a hatás egyszerre szigorú és barátságos.
1989-ben egy évig dolgozott Makovecz Imre irodájában, akihez rendkívüli építészeti, szellemi és emberi kisugárzása, és a modern építészet sivársága és szellemtelensége elleni cselekvés lehetősége vonzotta. Mesteréről Egy szabad ember címmel írt rövid emlékezést (lásd MÉ 2011/5), és ő maga is az volt: egy szabad ember. Élete és építészete egység volt. Szabadon és lényegre törően gondolkodott, beszélt, tanított és tervezett. Azon kevesek közé tartozott, aki mindig ki tudta mondani a véleményét. Nem egyszer rámutatott: „Az a nagy művészet, amikor a tervezés során lebontod a fölösleget a már késznek hitt művedről.” Kivételes alkotó erejét mi sem mutatja jobban, mint hogy képes volt saját építészetet kialakítani a Makovecznél töltött tanuló idő után. Folytatni tudta az organikus építészetet, egészen új és modern módon. Meggyőződésem szerint magyar módon, abban az értelemben, ahogyan ő mondta: az lesz a magyar építészet, amit mi itt igazán jól meg tudunk csinálni. S valóban: ha megpróbálunk kicsit távolabbról rátekinteni munkásságára, észrevesszük: erre a tájra szervül minden épülete. Építészeti inspirációi között békében megfértek egymással a gyimesi faházak, az erdélyi protestáns erődtemplomok, a Balaton-felvidéki lábaspajták és terménytárolók az észak-amerikai, vagy éppen itáliai mezőgazdasági épületekkel, a portugáliai falusi gabonatárolókkal. Nagy Tamás Munkák és inspirációk című könyvéhez írott előszavában Steven Holl tömören „építészeti inspirációinak egyszerű eredetiségé”-ről beszél.
Első és talán leghíresebb szakrális épülete a dunaújvárosi evangélikus templom (1996), a „csűr katedrális”, ahogyan ő nevezte, összefoglalja architektúrája lényegét. A névtelen építészet monumentalitása, a látszó téglafalazat, mint egyszerre ősi és mai kézműves építési technológia, az épület egységessége, a protestáns erődtemplom külső-belső térszervezése, az anyagból kibontott, komoly és játékos részletgazdagság, az ikonográfiai jelentésű alaprajz és az együttes kifinomult belső arányrendszere méltán tették az épületet az egyik nemzetközileg is legtöbbet publikált mai magyar templommá.
A balatonboglári evangélikus templomban (1999) az ellipszis alakú, fénnyel elárasztott belső egyszerre adja a felszabadultság, meghittség érzetét, és testesíti meg a védelmet és a külvilág felé való nyitottságot. A kis épület tájba helyezése a közeli Kotsis Iván-templomhoz foghatóan mesteri. A gödöllői Szentháromság templom (2007) a belső tér fényének bensőséges, lágy erejét egyesíti a téglatömb-épület erejével és a hívogató belső udvar nyitottságával. Az apszis színes üvegablak-zenéje a művészetek szinesztéziás hatását állítja újra a vallási szertartás szolgálatába.
Utolsó megvalósult jelentős munkája, a Mátraverebély-szentkúti római katolikus zarándokhely (lásd MÉ 2015/8) esetében az építészeti alapkérdés az volt, hogyan lehet az erdő mélyén lévő kis zarándokhelyet újjáalakítani úgy, hogy az építészet ne elvilágiasítsa a helyet, hanem megtartsa, engedje érvényesülni a zarándoklat és az imádság lelki csöndjét. Az együttes természet és építészet békéjének legszebb helyszíne a mai magyar építészetben. Ebben a munkájában is példaképe volt Sigurd Lewerentz, Rudolf Schwarz és Hans van der Laan szakrális építészete, a mély csend, a monumentalitás, a puritánság megvalósítása.
Életének a tervezéssel egyenrangú fontosságú része volt a tanítás. Pedagógiai éthosza, mély empátiája, egyenes beszéde, hatalmas tervezői tapasztalata, mindenkor napra kész nemzetközi építészeti-művészeti tájékozottsága igazi nagy tanáregyéniséggé tették. Ahogyan maga írta Bartók művészetéről: „Az építészet nyelvére átültetve ez a program, azt gondolom, ma is érvényes. Tradíció és innováció patikamérlegre téve.” S ez ugyanúgy a kritikai regionalizmus, a múltat is becsben tartó, érzékeny modernség programja, mint Turányi Gábor építészetében.
Nyugodj békében, Tamás!