Építészek az építészetről

Válaszok az MÉ körkérdésére – 2.

A folyóirat 2010 tavaszán az építészet helyzetéről tettünk fel három körkérdést a hazai kulturális élet néhány jelentős személyiségének. Ezeket a válaszokat az Utóirat 2010/3. számában közöltük. Most, második körben ugyanezeket a kérdéseket tettük fel magyar építészeknek, az ő válaszaikból kínálunk válogatást. A MÉSZ-szel közös projekt feltételezi, hogy a szakma köztiszteletben álló építészeiként az architektúra szerepét újragondolva az 1990-2010 között eltelt 20 év történeti tanulságait is rögzíthetjük. Természetesen ez a lapban és a weboldalunkon is meg fog jelenni. Egy jó összegzés talán hivatkozási alap lehet az építészet kormányzati / társadalmi elfogadtatásának aktuális terepén.

Vásárhelyi Antal: Semmilyen tett meg nem semmisíthető, 2010

„Nem az a probléma tehát, hogy az épületeink unalmasak, semmitmondóak, agresszívek, vagy éppen silány minőségűek, hiszen az emberek teljesen önként használják őket, hanem, hogy a közvetített üzeneteket általában nem tartják megfelelőnek, illetve a megítélésük a közbeszédben és szakmán belül is roppant diffúz. Az épületek értelmezésének különbözősége legtöbbször mélyről jövő társadalmi és kulturális különbségeket takar, maga az épület csupán gyújtószikra az ideológiai vitákhoz.” (Hartvig Lajos)

„Újra kell vizsgálni anyagainkat, lehetőségeinket, az előállított szintetikus komplexek újrahasznosíthatóságát, a bontási és „sittgyártási” szokásainkat, a szemét és hulladék közti különbségtételre helyezve a hangsúlyt. Egy különösen nyersanyagszegény országban ennek döntő prioritásúnak kellene lennie. Ha a „betonsivatagot”, a városi inaktív felszíneket biológiailag aktív felszínekké akarjuk változtatni, akkor integráltabb építész-tájépítész viszonyrendszerre van szükségünk, közös képzési és érintkezési formákra, olyan technológiákra és gyakorlatokra, amelyek működőképesek.” (Bardóczi Sándor tájépítész)

„A városok túl azon, hogy védelmet nyújtanak az embereknek, kialakulásuktól fogva a fejlődés, az állandó változások motorjai. A városok fejlődésük során mindig hatalmi/gazdasági központok voltak. Ez a koncentráció a fejlődés alapfeltétele és következménye is egyben. Ez a koncentráció vezetett napjaink sűrű térbeli-társadalmi struktúráinak kialakulásához. A kölcsönhatások különféle épületekben, építészeti alkotásokban nyertek és nyernek formát, ezek a házak, templomok, terek – külső-belső terek – jelenvalóvá tett színhelyei a közösség összekapcsolódó életének. Tehát a város nem „műalkotás” hanem, az időben megjelenő, majd elmúló építészeti alkotások, és környezeti- társadalmi kölcsönhatások eredménye, pixelszerűen kerülnek egymás mellé a városok fizikai terében. Az építészeknek ebben a bonyolult is több szereplős játszmában az a feladatuk, hogy az egymás mellé kerülő épületek tudjanak többletjelentést hordozó együttessé összeállni.” (Alföldi György)

„Amikor a hagyományos közösségek szétesése után azt vizsgáljuk, vajon a hálózati társadalom hoz-e újabb egységet, mely az egész Földet képezi olyan zárt közösséggé, melyben a környezet új minőségi szintre emelkedhet, rálelhetünk a Gaia-teóriára, mely a természet felől közelítve veti fel a lehetőségét ennek az új típusú közösség-szemléletnek. Ez az elmélet nem megoldás, de tudatmódosítóként hat(hat), s nem egyedi tanulmány, mely korunk felnőttségét firtatja, vajon egyáltalán képesek vagyunk-e felismerni a helyes utat.” (Lévai Tamás)
„Hiszek az építészeti iskolák, a különféle közösségek, általában a szakmai nyilvánosság biztosította sokszínűségben, a megközelítések szélsőséges értelmű pluralitásában. Látva a mellettünk (velünk együtt) felnövő, induló új és új építészgenerációkat, optimista meggyőződésem, hogy ha szükséges „paradigmaváltás” az építészetben, az ő kezükben van. Nem hinném, hogy van speciális feladata a magyar, szlovén, horvát, szerb, román, szlovák vagy éppen osztrák építészeknek. Legfeljebb annyi, hogy érdemes egymástól tanulnunk, és fájó, hogy e tanulás iránya sokszor tűnik – indokoltságát és lehetőségeit tekintve – egyoldalúnak.” (Szabó Levente)

„Az építész tevékenységét a közösségben, a közönségért fejti ki. Célja, hogy munkája értő közegre találjon, annak fogadtatása számára sikert hozzon. Vágyik az elismerésre. A befogadói oldal egy épület kapcsán ugyancsak vágyik valamire. Megtisztító, fölemelő élményre. Katarzisra.” (Szécsi Zoltán)

„A magyar társadalom szuperverbalitása, a vizuális kultúra alacsony szintje, az építész-értelmiségi szerep hiánya, mind-mind olyan tényezők, amelyek hátráltatják az építész individuum és ezzel párhuzamosan a progresszív kortárs építészet előretörését. A poszt-szocialista építészeti magatartásformák eltávolodtak az információs társadalomban megjelenő értelmiségi szerepektől, és ez belerántja az építésztársadalmat egy olyan útvesztőbe, amelynek a végén a kirekesztettség és meg-nem-értettség van, így ezeket a magatartásformákat fel kell adni.” (Smiló Dávid)

„Alapvető felelőssége van az építésznek a vizuális kultúra fejlődésében, azonban nem egyedüli felelőssége, az építész közösség szélesebb társadalmi támogatás, összefogás nélkül nem képes erre. A minőségi építészet terjedésében elengedhetetlen, hogy a társadalom szélesebb rétegekben értékelni tudja azt és képes legyen az abban rejlő értékek meglátására.” (Sajtos Gábor)

„Nem hiszem, hogy többet tehetünk a tipikus és hagyományőrző kárpát-medencei építészet megtartásáért és/vagy továbbgondolásáért, mint hogy őszinte és jó házakat tervezünk – érzékenyen, szeretettel és tisztelettel viszonyulunk az adott környezethez –, de a kort és a saját személyiségünket sem tagadjuk meg a tervezésnél.” (Vadász Bence)

„Diszharmonikus, válságokkal terhelt időben élünk, az építészetben is kísérletek sokasága célozza a harmonikus megoldás lehetőségét. Az építészeti feladatok, hivatások tehát sokfélék lehetnek. Ami összekapcsolhatja ezt a változatosságot, az a morális hozzáállás. A tisztesség egységessége sokkal vonzóbb számomra, mint az építészeti homogenitás.” (Cságoly Ferenc)

„Számos alternatív energiatermelő megoldás jelenik meg a tervezők, a megrendelők látókörében, melyek a napból, a levegőből, a földből nyert természetes energiával nyújtanak alternatívát a hagyományos, sokszor környezetszennyező energiaforrásokkal szemben. De ebben az esetben is előtérbe kerül a függőség az adott társadalmi, politikai-gazdasági közegtől. Ha ezek az alternatív források nem élveznek valamilyen társadalmi, pénzügyi támogatást, a felhasználásukra tett tervezői javaslat általában az első vagy a második tárgyaláson elvérzik a megrendelői gondolkodást inspiráló megtérülési számítással szemben.” (Skardelli György)