Tipológiai párhuzamok – párhuzamos tipológiák

A magyar városok szerkezeti típusai 1867–1918 között

Szöveg: Lovra Éva

„A városoknak élettörténete van. Fejlődésük, a régió kultúrtörténetével együtt, ahol fekszenek, mélyen beleíródott a beépített területeik körvonalába és szövetébe.”

M. R. G. Conzen gondolatai máig érvényesek, habár a globalizáció, az építészeti uniformizáció és univerzalizáció hatására a városok egyfajta részleges identitásvesztéssel néznek szembe; az épített örökség és a kortárs igények, koncepció harmóniájának megteremtése, a városrehabilitáció folyamatában a megőrzendő értékek meghatározása és feltérképezése nem csak az identitás-őrzés felmerülő kérdései, hanem a komplexitásában a jelenkor várostervezésének megoldandó feladatai is.
Noha a probléma nem a mai társadalom sajátja, mégis újra és újra felmerül. A probléma és annak megoldására tett kísérlet hozta létre az olasz városmorfológiai iskolát, s egy újabb értelmezés szerint a morfológiai régiók (M. R. G. Coznen meghatározása) lehatárolása, tulajdonságaik meghatározása jelenti a város örökségvédelmének alapját. Az értelmezés kitér az olasz morfológiai iskola gyakorlatának fontosságára is, amely számításba veszi az épített környezetet kialakító történelmi változásokat. Az urbánus örökség együttesként való komplex értékelése és védelme csak 2006-ban került az UNESCO programjába (World Heritage Cities Programme), így ebből a szempontból adódóan sem vitatható azoknak a városmorfológiai kutatásoknak létjogosultsága, amelyek a morfológiai régiókra, az épített környezet együtteseire összpontosítanak.
A Magyar Királyság (1867–1918) városainak modernizációs, szerkezet-átalakító folyamata az Osztrák-Magyar Monarchia korában érte el (első) csúcspontját, s az ebben az időszakban kialakult városszövet (morfológiai régió) még ma is az urbánus örökség jelentős részét képviseli. A városok rendszertani meghatározásának célja, hogy tipologizálja és rendszerezze a kor városépítési tevékenységének eredményét az adott területen, ennek feldolgozása ugyanis még váratott magára. Az időszak történelmi szempontból is érdekes és összetett, s ennek közvetlen hatása a kor városainak szerkezetén, szöveteinek komplexitásán is érzékelhető. A városok vizsgálata nem csak a típusokat tárja fel, hanem a településeken belül létrejövő új viszonyokat, rámutat a korszak egységet teremtő tulajdonságára és a városszövet típusok által a kor fejlődési tendenciáinak meghatározó erőire is. A kutatás és a városok rendszertanának felállítása az 1867 és 1918 közötti Magyarország egészét fogja át, vagyis mód nyílik az akkori városfejlődés és városfejlesztés eredményeinek egységes szemléletű bemutatására és értékelésére.