A városdémonok mesteréről

Gellér B. István (1946–2018) emlékezete*

Szöveg: Szegő György

2018 februárjában elhunyt Gellér B. István képzőművész, szobrász, grafikus, a magyar progresszív képzőművészet egyik kiemelkedő alakja, a balatonboglári művészcsoport tagja, a pécsi művészeti szcéna jelentős alkotó- és tanár személyisége. Az 1978-tól folyamatosan készített, és életművét egybefogó Növekvő város pszeudo régészeti-építészeti projektje egy soha nem volt világ „leleteit” térképezte fel a legkülönbözőbb művészeti műfajok integrálásával – a szerk.
Gellér B. István befelé építkező művész volt. Életműve erősen strukturált magánmitológia, aminek kevés a könnyen hozzáférhető kimenete: személyes karakterű. Ugyanakkor munkássága időszerű, beilleszthető Jan Assmann emlékezet kultúrája tágas társadalmi fogalmába.
Úgy gondolom, Gellér – akit a művészeti élet Brunó néven ismert – nem tűzte ki maga elé célul, hogy a rettenetes 20. század emberiség elleni bűneit műveiben dolgozza fel. Felmenőinek – és több millió élet hasonlóan apokaliptikus, felfoghatatlan – sorsának-sorstalanságának társadalmi méretű feldolgozatlanságából nem írt ars poétikát. Nem várt a művei befogadóitól házi feladatként közvetlenül okulást. De bevetette tehetségét, ha ilyen hatást célzó műre kérték fel, többek között mint a 2B Galéria Waldsee 1944 című, 2004-től több földrészt bejárt képeslaptárlatának egyik kiállítója, a Halálmenet ládázott kerámia-szobor csoportjaival vagy a pécsi belváros közterén talán a hallgatás lokális áttörését hozó Mártírhalált halt zsidó gyerekek emlékművével. A közösségi emlékezésben a jó üzenet befogadását többnyire szkepszissel figyelő alkotó a saját programon túl valamiféle prófétai szerep terhét is a vállára vette, vitte. Ezzel élt együtt – mondják róla, szinte ebbe görnyedt bele. Úgy éreztem, nem pesszimistaként, hanem realistaként volt szomorú és szigorú.
Gellér a családi trauma-feldolgozást, a történelmi témát és a kortárs képzőművészetet egyszerre sújtó közöny közepette is magasművészetté emelte. A családja, városa, országa által megélt hiányt ragadta meg, elvontságában is drámai erővel.

* Az írást elsőként a Jelenkor folyóirat 2018. áprilisi száma közölte.