Szocialista spektákulum?

Emlékmeghatározás. A szocialista művészet jelképei
OSA Centrális Galéria, 2017. 02. 02. – 03. 19.

Szöveg: Hornyik Sándor
Fotók: Végel Dániel / Blinken OSA Archívum

A szocialista spektákulum nem színpad és nem képeskönyv, nem performansz és nem is szimpla látványosság, de még csak nem is az indoktrináció, tehát az esztétikai és politikai nevelés, vagyis az identitásformálás eszköze, hanem magának az identitásformálásnak az aktusa, illetve praxisa. Éppúgy szerepet játszanak benne az épített látványosságok, a munka és a tudás szocialista katedrálisai, mint a boltok kirakatai, a könyvek képei és a mozik műsorai. Ez az, amit a legismertebb revizionista „szovjetológus”, a Schillerre és Lukácsra hivatkozó Katerina Clark esztétikai államnak nevez, amelyben a nevelés első számú eszköze maga az esztétikai köntösbe öltöztetett állam.

Ahogy az Walter Benjamin óta köztudott, nagyjából hasonló esztétikai mentalitás jellemezte a náci kultúraformálást is, ami Guy Debord felől nézve a spektákulum alapesetének tekinthető, hiszen szerinte a történelem során először a harmincas évek közepén a náci birodalom technológiailag fejlett kapitalista környezetében vált láthatóvá a spektákulum a tömegkultúra, a propaganda és a populista politika náci összefonódása során, amely minden korábbinál hatékonyabban tudta manipulálni a tömegeket. Debord a hatvanas évek közepén a francia újbaloldal miliőjében azonban még nem különösebben hangsúlyozta azt, hogy a nácikat szorosan követték, sőt a rajzasztalon meg is előzték a kommunista konstruktivisták, akiknek öröksége Boris Groys szerint Sztálin kultúrpolitikáját is nagymértékben meghatározta.