Spontán építészet Tiranában

Szöveg és fotók: Bene Bence

Az albán főváros városépítészetében többször is találkozhatunk spontán fejlődéssel, különböző és változatos aspektusokban. Írásomban a város három fő építészeti-urbanisztikai folyamatát mutatom be, melyeknek alapja az informális és formális építészet közötti párbeszéd.
Tirana fejlődése a 20. század elejéig spontán módon alakult, az első városrendezési terv az olasz befolyás idején készült, és nagyvonalú jövőképével egy modern „gyarmati” főváros látképét vetítette előre. A kommunista diktatúra ideje alatt nyugodt, békés fejlődésen ment keresztül. Noha ebben az időben is zajlottak kisebb illegális építkezések és területfoglalások, a városképben ez nem okozott rendszerszerű deformáltságot – ám előjeleként szolgált a rá következő időszaknak.4 Az 1990-es években, a diktatúra bukásával kitört az anarchia. A demokratikus átállás első éveit polgárháború jellemezte. Az országban a főváros volt az egyetlen működő hely, így példátlan nagyságú belső migráció alakult ki: mindenki Tiranába akart költözni. A polgárháború idején a város különleges státuszba került – egyfelől a zavargások gócpontja volt, tehát a legveszélyesebb hely Albániában; paradox módon viszont ebben az időben itt volt a legnagyobb biztonság, hiszen itt nem szünetelt az oktatás, működött a kórház, és számos munkalehetőséggel adódott. A polgárháború idejére Tirana újra a spontán városfejlődés példájává vált: míg a már meglévő városszövetet ellepték az illegális bódék, addig a városhatáron kívül a föld színe alól törtek fel új szegénynegyedek, szegregátumok.