Nemzeti, szocialista és modern 1948-1980

Nikola Dobrovic: A Jugoszláv Néphadsereg vezérkarának székhelye, 1954-1963

Az európai modernizmus meghökkentő manifesztációja a Titó nevéhez köthető építészet, különösen a kommunista ideológiát is maradéktalanul befogadó egykori Jugoszláv tagköztársaságban, Szerbiában. A 20. század második felének hivatalos jugoszláv művészete ötvözte a késő modernizmus politika felett álló semlegességét az erős hatalmi ideológiával, ami párosult a jugoszlávizmus és titóizmus kialakulásával. Az építészet már nem csak önmagáért létező, hanem az állam nyugatbarát, „haladó szellemű” politikájának materializálódása. Tito Sztálinnal való szakítása (1948) a szocreál ellen fellépő kultúrpolitikát eredményezett, a kortárs nyugati elemek beemelésével a háború előtti modern újrafelfedezését sajátos, anyaghasználatában fejlődő, építészeti nyelvében variábilis módon. Az ún. szocmodern csak részben nevezhető modernnek, Tito személyi kultuszának megteremtése a sztálini példát közvetíti, még ha a jugoszláv művészetet nem is fertőzte meg annyira a szocreál népámítás, mint a szovjet vagy más, 1945 után kialakuló pártállamok kultúráját. A változatos, egy részről az építészek kreativitását, önálló gondolatait ellehetetlenítő szocreál szükség-eszme, más részről kihívásoktól sem mentes, inspiráló építészeti feladatokat hozó 1947-es év látványos paradoxonja a Föderáció Palotája, ma Szerb Palota (Palata Srbije, Új-Belgrád, 1947-59).

Lovra Éva

Ulrich, Potocnjak, Neumann és Perak: Az egykori Föderáció Palotája, 1947-59