Szöveg: Szegő György

Makovecz Imre: Mozgástanulmányok, 1972

A nagy személyiség, de akár közeli szerettünk halála mentén is gyakran önmarcangoló kérdéseket teszünk fel magunknak: miért is történt így meg így? A Mester már a Műegyetemen mágnesként vonzott bennünket, szabadkurzusának hallgatóit, aztán tanítványa lettem az Iparon. Tanítása egyértelmű, halála nyomán mégis sok a “miért”. Miért, hogy a nemzetközi térben a legismertebb magyar építészt itthon mellőzték? Miért nem épülhetett Budapesten jelentős épülete? Miért nem értette meg a hivatalos kultúra egyik pólusa sem az általa kínált gyógyító művészetet? És miért megkérdőjelezhetetlen tanítói teljesítménye mégis? Mindezt a gyász pillanataiban egy tömör műfaj kánonjában megválaszolni, ha talán nem is tapintatlan, mindenestre reménytelen vállalkozás. De a Mester csak az egyenes beszédet szerette, kísérletet teszek hát a fenti kérdésekre lehetséges válaszoknak legalább a vázlatát adni – itt és most.
A fiatal építész Makovecz anno nem nyugodott bele  a vidék szocialista szövetkezetesítését hozó ukázba, sem ma az EU mezőgazdasági politikájával együtt járó leépülésbe. Azt se hitte el, hogy a népi kultúra elveszítette volna teremtőerejét, hogy a kultúra-kibocsátók néptől egyre távolabb regnáló uralkodó-elitje alakítsa ki létünk szellemi kereteit. Makovecz Imre mágikus alapú, bár apadó ágba szorított, mégis sodró erejű, máig élő földalatti folyamként értelmezte a népművészetet. A folyó roppant energiái a bartóki tiszta forrás bőségét ígérték, ma is reményt adnak. Ez a közkeletű hasonlat azt írja le, hogy az ösztönélet mélyéről érkező erők újra és újra képesek a teremtés lehetőségével szolgálni.
Ez egyszerre avantgárd és ellenzéki építészeti program volt a 70-es, 80-as években és az maradt az utóbbi két évtizedben is. Csak mára retrier a neve ennek a friss és hiteles kortársi avantgárdnak. Az 1970-es évek elején, lakáson és tantermekben indított Makovecz-iskola „Minimál-tér stúdiumok” pályázata/performansza volt az első – a nyugati body art-tal parallel – emblematikus lépés. Igen, a magyar klasszikus avantgárdnak lehetett volna a nyugatitól független folytatása, ha… A „Mozgástanulmányok” architektúrájának gondolkodása olyan kapcsolatba hozható Lábán Rudolf modern tánc-lejegyző írásával, Kodály Zoltán kézjelekre épített vizualizált zenéjével, mint Rudolf Steiner antropozófiája az euritmiával. A magyar organikus építészet számára a kezdetek azonban többet is adtak. Ezek a „jelek” az antropomorf tér újjászülető/reneszánsz szentségének hierophániái lettek.
Az organikusok „alternatív” szakralitását sem a régi, sem az új hatalom nem szenvedhette. A Mester tabukat sértett, sőt, a kimondhatatlant is megalkuvás nélkül kikiabálta. Így lehetett, hogy Makovecz Sevilla-i pavilonját „kint felejtették”, a paksi, siófoki, kolozsvári (és egyre inkább „határon túli”) egyházi megbízások a centrumtól távol valósulhattak meg, a Piliscsabai Campust sem fejezhette be.
De ugyanakkor ez a művészeti (nem politikai) „tűrt” pozíció segítette, hogy Makovecz alkotóként és közéleti emberként is „energiákkal teli Fiatal” maradjon – a Lechner féle, Műegyetemen szerveződő egykori Fiatalok, Kós, Jánszky és a többiek mozgalma szerint. Sőt, „még fiatalabb”, mert az ő történeti formakincsüket hozzáadta a szellemtörténet 20. századi nóvumait. Így lett azután, hogy templomainak formáit több egyházi vezető „pogánynak” minősítette, és ez megnehezítette az oeuvre kiteljesedését: a ház térbeli antropomorfiájának megformálásában egyre nagyobb fontosságot tulajdonított a grafikus részleteknek. De műveiben és tanításában soha nem feledkezett meg az „egész” elemzéséről, célja volt a szellemi dimenzióba emelt megértés, a sérült világ „szociális építészettel” elvégzendő gyógyítása – a lá „Josef Beuys: szociális plasztika”. Az alantasnak, primitívnek, de minimum anakronisztikusnak bélyegzett népi kultúrát (a népzenei- és táncházi mozgalommal karöltve) kiemelte passzivitásából, a vidék önellátó képességére alapozta a faluházak építését. És ennek az építődrámának olyan mágus karakterű dramaturgja lett, mint az európai avantgárd színház pápái: a lengyel Tadeusz Kantor vagy a brit-francia Peter Brook.
Makovecz felismerte a „határon túlinak” nevezett megrendelőkben duzzadó társadalmi energiák fontosságát. Tudta, hogy az elnyomott etnikumoknak, etnikai szórványoknak mindig roppant ereje van. A szegregációban, elnyomásban a kelták, a zsidók vagy a baszkok és a székelyek elszakadva saját társadalmaik többségi „magas kultúrájától” a holisztikus, a természetben lehetséges létezés őrzői lettek. A szerves-tradicionális léthez tartozó tudás szakrális csatornákon – valamiféle beavatottságot feltételezve – hagyományozódik: a (néprajzkutató, a társadalompszichológus) egyszerre tudós és alkotó műépítészek beleérző segítségével.
Ezt az ősi eredetű építész-szerepet szánta a Mester tanítványainak. Így a második, immár valódi társadalmi térben megtett ugrás a Kós Károly Egyesülés Vándoriskolájából kikerülő főépítészek beléptetése az országépítésbe. Ennek legfrissebb tanúságtétele: a felsőzsolcai árvízi és a bakonyi vörösiszap-katasztrófa utáni újjáépítés szociális szemléletű, empatikus megvalósítása (a kápolna megépítése az utódokra maradt). Biztosra veszem, hogy más építészirodák is sikerrel segítettek volna, de a fanyalgók kedvéért hozzá kell tennem: a Hollókői tűzvész után épült ősi formák nyomán kialakított falu lett az első magyar Világörökség listára vett építészeti emlékünk.
Bartóktól, Kós Károlytól nem vitatják el a fenti, „egyszerre tudós és művész” kettős szerepet a modernitás képviselői sem. De a néha sommás, előítéletekkel is érvelő Makovecz-kommentárokat sokszor értetlenül fogadtuk. Makovecz kompetenciáját az (építész)filozófia, a szociológia, a grafika, a plasztika területén, és az organikus iskola nemzetközi vezetőjét, a kellemetlen, az ösztöneit nem zabolázó, a „kérlelhetetlen harcos” archetípusát megjelenítő nehéz embert, nehezen emésztette meg a honi hivatalosság is. Mindez kényszerűen alakította az építész pályáját. Így kellett legyen, a próféták sorsa ez.
Most a gazdasági és morális válságban azonban látjuk, hogyan esik önmaga áldozatául a termékek és a kultúra egyetemes „áruforgalma”. Akár meg is szűnhet az iparszerűen előállított, szelleminek nevezett termékek piaca. A látnok, ha tetszik, akkor az „elemző Makovecz” jó időben érzékelte, hogy ezen a globális terepen a „szép” és a „jó” elveszíti hitelét, a jelenleg érvényes normák a művészetben lassan kiüresednek. Makovecz tanítása olvasatomban: az „igaz” etikai ismérveinek újra tartalmaznia kell mindazt, amit sokáig a vallás köré szerveződő élet önmagán túlmutató teljességének minőségei magukban foglaltak. Ebben a modellben nincs helye az olyan profitra termelt tömegkultúrának, amelyben a művészetek szellemi aktivitás nélkül is befogadhatóak.
E prófécia ismeretében vizuális-szellemi élményként élhetőek meg a Makovecz életmű égi-földi házai: a velencei étterem, a visegrádi erdei művelődési ház, a sárospataki kultúrpalota, a makói és a lendvai színházak, a paksi, siófoki a csíkszeredai, és számos más templom, az épülő kopt kolostor Taposiris Magnában, a londoni kiállítási pavilon, a piliscsabai Stephaneum, az egri uszoda, a félig készen is kozmikus erőt sugárzó makói fürdő, és a Gaudí Sagrada Familiájához hasonlítható Felső-Krisztinavárosi templom tervei. Az a grafikai oeuvre is, ami nem választható le a szerves építészetről, sőt ennek gyakran mesteriskolai demonstrációja, rajzos testamentum.