Gyűjteményes kiállítás, MNG 2011. 11. 30. – 2012. 05. 27.

Szöveg / text: Szegő György

Ferenczy Károly: Kődobálók, 1890

Az éppen beolvadó Nemzeti Galéria Ferenczytárlata méltó epilógus lett. A katalógus 398 festményt (és 347 grafikát) sorol fel, egy részük lappang, többet még a festő – nem éppen szelíd gesztussal – semmisített meg. Az 1885-től induló Nagybányai iskolát pedig „szelíd moderneknek” nevezi Sármány-Parsons Ilona a katalógus egyik vezető   tanulmányában, ilyen címmel: Ferenczy és a modernizmus kezdetei a magyar festészetben. E kezdetek összefüggései még nincsenek maradéktalanul feltárva.
A pazar képekhez készült átfogó katalógus másik bevezető esszéjét A művészet Ferenczy Károly korában címen Keserü Katalin jegyzi. Témáját a művésztelepek, az alak, a szín és a tér fogalmai mentén bontja ki. Elemzi a processzust, ahogyan a korábbi perspektívával és képi mélységgel értelmezett teret a modernek a formákban és ezek struktúráiban jelenítik meg, megtoldva azzal az apokrif viszonnyal, ami a festő és a befogadó személyes, érzelmi térélménye. Ezek is a váltás fő elemei. A Ferenczy-jelenséget összeveti az „Ifjú Lengyelország”  manifesztumával, Stanisław Przybyszewski tér-idő koncepciójával, aki a Confiteorban (1899) hirdeti „az örökkévaló áttetszősége az időlegesen át és az időlegességben” új művészet-fogalmát. De Ferenczy Archeológia (1896) c. tempera-képét most csak az illesztheti ide, aki a grafikai terembe is betér. A katalógus a festmények közé teszi e  vitathatatlan főművet. Bármennyire is fájó az MNG körüli kultúrharc, itt kell leszögezni, hogy a Palota és benne a volt Munkásmozgalmi Múzeum terei, térstruktúrája ilyen nagyszabású kiállítás közönségbarát megrendezését alig képeskiszolgálni. Ha a néző még nem ismeri a katalógust, csak tanulmányai, minőségérzéke mentén tájékozódhat. Éppen főművek mentén: Kavicsot hajító fiúk (1890), Madárdal (1893), Orfeusz (1894), Ádám (1895) – ez szinte Massaccio-parafrázis –, Királyok imádása (1895), Két angyal (szétvágva 1897 előtt), A hegyi beszéd (1897),  Háromkirályok (1898), Józsefet eladják testvérei (1900), Keresztlevétel (1903). Szimbolista képek, majd biblikus, de immár naturalista témák. A Műteremházam Nagybányán (1897), a Cigányok (1901), a Márciusi est / Oláh templom fiákerrel (1902), A merengőhöz (1902), A nagybányai cinterem (1907) pedig egy személyes Paradicsom mára a történelem által nemzeti festészetté szublimált magánmitológiája. És végül a pálya utolsó évtizedének csendéletei és aktjai szinte a 20. század izmusait prófétálják – ezek az életmű szürrealizmust, tárgyias piktúrát megelőlegező remek zárványai. Egyszerre ígérik a tér-idő filozófiai fogalmának változását és a naturalizmus megújulását. A festőt Kállai Ernő 1940-ben egyenesen a konstruktív irány előfutárának látta. A felfedező-bolyongás afféle gyönyörűség, mint amit Keserű idézett tanulmányában leír: „Ferenczy tudta és látta, ami a művészet központjaiban történik, mégis a természetet figyelte közelről, Nagybányán, a Paradicsomból kitett ember kertjéből”.
A tanulmányolvasás utáni okos, kevésbé érzéki újranézés pedig: a teljességérzet törékeny élményét adja. Ha valaki hozzáolvassa Malonyay Dezsőnek a Kós Károlyékat üdvözlő A Fiatalok c. kötetében (1906) a már 44 éves Ferenczynek szentelt fejezetet is, akkor felsejlik az a kor, amelyben a magyar művészetek az építészettel együtt lámpásai voltak az európai „moderneknek”. Egészen, amíg a Nagy Háború és a Versailles-i békerendszer át nem írta / el nem törölte ezt a szép utópiát.