A Kodály Konferencia- és Koncertközpont bemutatása elé

Szöveg: Szegő György
Fotók: Bujnovszky Tamás / LOMO

Az Európai Kulturális Főváros Pécs 2010 megvalósulását nem lehet egyetlen séma mentén értékelni. Egyik lehet a kultúra-fogyasztó állampolgár ítélete – ahol össze kell vetnünk a programokat, a létrehozott/megmaradó értékeket a ráfordításokkal, de a projekt lehetőségeivel is, óhatatlanul Graz, Linz vagy Essen példáival. Egy másik verdikt szempontjait az építészeti szaksajtó funkciója diktálja – ilyen értékelésre vállalkoztak korábbi kritikáink, és ehhez itt a Kodály koncertpalota recenzióját jegyző szerzőnk és alább magam is vissza fogunk térni.

Az összegzés élére a befogadói élmény mellé a térség emelkedését pozitívan befolyásoló utóhasznos súlyponti intézmények számbavétele is odakívánkozik. Nevezetesen: az év második felében megvalósult nagy kiállítások, a Magyarok a Bauhausban (l. MÉ 2010/5, ez továbbutazott a Berlini Bauhaus-archívumba), A Nyolcak a JPM megújult Modern Magyar Képtárában, a „hazatért” Gyugyi Zsolnay-gyűjtemény mesés tárlata a felújított Sikorsky házban, A vizuális művészetek pécsi mesterei sorozatban Pincehelyi vagy Gellér B. István életmű-tárlatai a Zsolnay Negyed új és a Pécsi Galéria régi tereiben, utóbbiak és mesterük, Lantos Ferenc monográfiái, a 12 év dél-dunántúli építészete a Csontváry Múzeumban (l. MÉ 2010/6), az El/Away kontroll-rendezvényei a Nádor romkávézóban, építészeti-urbanisztikai programok sora a Pollack Mihály Karon, a bulgáriai ikonok vagy ravennai mozaik(másolat)ok kiállításai, a Tudásközpont palotája (l. MÉ 2010/5), számos rangos és/vagy populáris zenei, színházi, filmes és utcai művészeti esemény, részben az ezekhez (is) átalakított/megújított régi-új Széchenyi-tér. (Itt nem soroltam fel a Munkácsy trilógiát, amit 80 ezren láttak és ami mellett a Bauhaus-tárlat 15 ezres nézőszáma beszédes adat…) De nem mellesleg, az ókeresztény sírkamrák falképei és bemutatásuk most tehettek szert a méltán kijáró világhírre. A varázslatos Székesegyház-koncertek, a Pécs Cantat nemzetközi kórusfesztivál után, zenei csúcsként/fináléként a Kodály Központ épülete és első koncertjei zárták a „leg”-ek sorát. Mivel a dolgok (eufémikusan szólva) „kissé késtek”, a messziről ideutazók végre az új (egyelőre ideiglenesen átadott) autópályán is érkezhettek. Végül a pécsiek lokálpatrióta önuralmának hála, a választások kampányzártával a város és Magyarország elkerülte az EKF-botrányt.

Ha a lehetőségeket is a fenti siker-mérleg mellé rendelem, a hiány nem tagadható. Emlékezni kell arra, hogy kívülállóként nem is értettük, mi történik a kulisszák mögött. Miért halogatják a döntéseket, miért változnak a vezérmotívumok és a kulcsemberek, miért nem valósul meg több nagy-projekt? Most, hogy a Kalligram kiadta Somlyódy Nóra A Balkán kapuja? című kötetét – féltő-tanulságos kérdőjellel a címben –, sokan, akik végig szurkoltunk a városnak, elképedve kapkodnunk levegő után… A helyi értelmiség pályázati programjából idézek: „Ha azt akarjuk, hogy egy hanyatló városba tőke települjön, képzett munkaerő vándoroljon, s ne költözzenek el a fiatalok, akkor érdekesebbé, élettel telibbé, egyedibbé kell változtatnunk városunkat …” Azután a civileket és a vágyaikat megszólaltató pécsi értelmiséget a politika félretolta. Pedig adott volt a helyi vezetők előtt a jó példa. Wolfgang Lorenz, az EKF Graz 2003 intendánsa, pl. így fogalmazott: „Egy kulturális főváros nem egyszerűen hely, ahol egy évig jelen van a művészet, hanem olyan toposz, amely európai kulturális értéktöbbletet állít elő.” Azaz, ott tudásgazdaságról beszéltek. Nem is állt le a város 2003 után, tavaly EU-s pályázatot fogalmaztak „Graz a Design fővárosa” néven, s ehhez – a múlt évtized alapján elmondható – mindent meg is tettek. Az egykori császári hivatalnokok álmos nyugdíjas városa a kortárs fellegvára lett, eközben régi és új építészete/szelleme összenőtt.

Graz rangos Johanneumában egy éve – saját gyűjteményük bázisán(!) – megrendezték a remek Akzent Ungarn kiállítást, ahol az elmúlt 40 év kortárs pécsi vizuális kultúrája erősebben jelent meg, mint eddig itthon bárhol. Jobb híján, elkérhettük volna… Pécsett bizony most lesz igazán szükség az értelmiség friss tehetségére, mert az EU a válságban tényleg a Balkán felé tájékozódik. Helmut Schmidt német ex-kancellár szinte a „Pécs-szituáció” geopolitika feletti magyarázatát adta a december 16-i Die Zeitben: „Nem látnoki idealizmus, hanem önnön stratégiai érdekünk, hogy megőrizzük az Európai Uniót és ezzel az európai civilizációt… Hosszú távon Németország komoly felelősséget vállal abban, hogy az európai államok egy gazdaságilag cselekvőképes szövetségévé nőjenek össze…” Horvát- és Törökország bevonása épp erre mutat. Igen, Magyarország EU-s elnöksége alatt fog elválni, hogy pl. az EU most formálódó Duna-stratégiájában elő tudjuk-e segíteni a fenti bölcs iránymutatás meghallgatását. Ebben a magyar építészekre is felelős szerep vár.

Amikor a Kodály Központ avatásán vagy 500 megszólaltatták a névadó „Psalmus Hungaricus”-át, éreztem, sokan küzdünk könnyeinkkel, mert ott és akkor Schmidt reménybeli Európai Uniójának zsoltárát is hallhattuk. Még a koncert előtt Kézdy György elmondta Csorba Győző versét, sorait nem csak az új épületre vonatkoztattuk, az amolyan pécsi EU-s kulturális himnuszként is szólt:

„Így szabálytalanul szabályos.
A kis káosz nagy geometria.
Görbe ágak közt görbe szél,
örvény a lélek mélyein,
alvás, evés, szeretkezés,
henyélés, munka: ködgomoly,
nyúló, forgó, magába botló,
hunyászkodó, erőszakos,
földön fekvő, ágaskodó,
s mind együtt: ritmus, rend, zene.”
(Csorba Győző: Ritmus, rend, zene. Részlet)