Typotex 2011, 467 oldal

„Az eredetmondák és genealógiai mesék egy nép politikai tudata számára sokkal többet jelentenek, mint az elfeledett vagy félreértett eredet” – Szűcs Jenőnek ez a mondata áll a magyar-turkológia nyelvtörténet szakot végzett, a honfoglalás előtti török-magyar kapcsolatok kutatásával induló, az evolúciós nyelvészet felé tájékozódó kutató vaskos kötete előtt. A végén pedig megtudjuk, hogy jelenleg nyelvszociológiával és a székely írás történetével foglalkozik.
A kettő között négy és félszáz oldalon azt boncolja, hogy milyen átjárások lehetnek az antagonisztikus ellentétnek vélt nyelvi és mitikus eredethitek között. Hogy a végén a nyitott olvasó belássa: a nyelvészet és a művelődéstörténet tényei nemhogy kizárják, de kiegészítik egymást. Annak ellenére, hogy már 250 éve gúnyverset írt Barcsay Ábrahám testőrköltő a lapp-magyar nyelvrokonságot kifejtő Sajnovics János művéről, s hogy a 13. századtól a most március 15-i kitüntetésekig terjed a békétlenek vitája egy ideológiai-politikai értelemben érzékeny korszak hiányos adatairól és cáfolataikról.
E rövid recenzióban meg sem kísérelhetem nyomon követni a szerző tudományosan alapos okfejtését, de néhány érzékeny szálat felidéznék. A Fejtő Ferenc szerkesztette Mi a magyar most? című kötetről 1937-ben Ignotus Pál írt; ez az az antológia, amelyikből nemrég a Műcsarnok igazgató-kurátora, Gulyás Gábor jó széllel nekiindult – és vihart aratott. Bálint Csanád archeogenetikai MTA kutatásai éppen csak elkezdődtek, máris csalódást okoztak azoknak, akik remélték, hogy a finnugor rokonság nem állja ki a genetikai próbát – igaz, az ellenkezőjét sem, mert az ázsiai és európai népesség jóval a honfoglalás előtt keveredni kezdett egymással. „Az emberek összességéből akkor vált nép, ha közös származástudatuk alakult ki” – írja Szűcs Jenőre támaszkodva Sándor Klára. És erről a pontról indulhat el nyelvtudomány, hogy szétválassza az univerzális nyelvtant és a Dante által is sokra tartott, dajkájától tanult „vernakuláris népnyelvet”. A szerző egy pillanatra elidőz Götz László Keleten kél a nap című négykötetes sumér-magyar munkájánál, kiemelve ezt a nyelvészeti szakirodalmat nem is konyító megannyi kiadvány sűrűjéből. Igaz, nem említi a tudományos rangúnak mégis igencsak elfogadott Mahler Ede – a magyar egyiptológia atyja – témába vágó könyvét (Baylonia és Assyria , MTA Kiadóvállalat, 1906, a vonatkozó részt a 2003-as debreceni kiadásban lásd a 222-223. oldalon). A lényeg persze az, hogy sikerrel leszűkítse, mi az, amivel foglalkozni akar és tud. Ez a fókuszálás maga is legalább olyan izgalmas művelődéstörténeti olvasmány, mint a főtéma nagy fejezetei: „Az ókori Kína ellenségei”, a „Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig”, „Attila és hunjai”, a „Kazár szótár”, a „Csodaszarvas nyomában”, „A Kelet népe”, a „Magyar őshazák és magyar őstörténészek”, „Nemzet és történelem”. Nem értem, hogy a művelődéskutató nyelvésznél miért nem kerül szóba a mítoszkutató Pap Gábor. De örülök, hogy a szerzővel közös nagy gyermekkori olvasmányom maradhatott Komjáthy Istvántól a csodálatos Mondák könyve.

Sz. Gy.