Moholy-Nagy László retrospektív
Schirn, Frankfurt, 2009. október 8. – 2010. február 7.
(…) Az avantgárd Berlin–Bécs–Budapest áthatásaihoz hű frankfurti kiállítás 170 műtárgya olyan experimentális műveket és hiánypótló dokumentumokat prezentál, melynek alapján a mai fotó-, film- és színházművészet, plasztika, festészet, tipográfia nem lenne az, ami. Az összművészeti demók és mai szóval médiaműnek nevezhető Moholy-Nagy alkotások jelentős része ma is futurisztikus hatású. Az 1920-as évek bemutatott alkotásaiból kiemelkedik a Telefonkép (1922), egy zománcgyárban készített geometrikus Moholy-Nagy festmény, melynek a paramétereit műtermi vázlat után, telefonon adta meg a festő. Ez a mű a mai parametrikus építészet és a CAD-praxis előhírnöke. Az 1930-as Fényjáték és a film-montázsában ikonná emelt „schwarz-weiss-grau” írásjelek a 70-es évek koncept művészetét, és – mert szövegét áttetsző pneu-ballon plasztikákra írta – a Coop Himmelb(l)au neoavantgárd építészeti világát is fél évszázaddal előlegezte meg.
A tárlat eddig nem látott bőségben idézi Moholy-Nagy színpadi törekvéseit. A máig enigmatikus Partitúra-skicc c. kotta-leporelló (1924) nyolcvanöt éve hat a kortárs zenére – és legújabban a neoavantgárd látványszínházára. A színi praxishoz közelítő Kinetikus-konstruktív szisztéma (1922-30) színházterve: spirálcsúszdákkal, a még nem is létező röptető ponthúzókkal talán a mai színház-cirkuszt az utcaművészettel ötvöző műfaját Moholy-Nagy már akkor vizionálta. Egyáltalán, a köztér szcénái, extrém látószögei hatással voltak a dokufilmes és fotográfus Moholy-Nagyra. Ugyanakkor zárt laborban született fotogramjai szinte a mai számítógépes képmanipuláció előzményei. A tárlat 3. termében az 1930-45 közötti műveket, az experimentális plasztikákat, a színes fotogramokat és a kései „nukleáris” festményeket prezentálják. A fénymodulátorral és vetítőkabinettel megkomponált tér 60m2-nyi időgépként összegzi azt, amit a kor építészete, designja, fotó- és filmművészete a jövőről tapinthatóan tudott. (…)
Szegő György