Hauptbahnhof metróállomás és a Sandstation, 06.07.– 08. 30.

Berlin nem csal. Kertelés nélkül, azonnal feltárulkozik, igazi arcait mutatja a vonattal érkezőnek. 2006-ban átadott Főpályaudvara (Gerkan, Marg und Co.) elámít-elborzaszt grandiózus méreteivel, sokszínű forgatagával, futurisztikus high-tech képével. Miközben több emeletnyi mélységben-magasságban dübörögnek a városi, a regionális és a távolsági vasútközlekedés tarka szerelvényei, illetve átmenetileg kisebbfajta káosz uralkodik (a sürgősen felújításra szoruló S-Bahn szerelvénypark miatt). A pályaudvar-monstrumban áruházak és boltok, kávézók garmada vonzza a látogatót. Mert a berlini Hauptbahnhof nem csupán közlekedési csomópont, de egy kisvárosnyi üzletközpont, vendéglátó- és találkahely, kihagyhatatlan turistalátványosság is.

Fura arra gondolni, hogy húsz éve még halotti csönd honolt a ma lüktető városközpont helyén. A csarnok üvegfalán áttűnő Reichstag és a kormányzati épületek azonban figyelmeztetnek: történelmi, szimbolikus jelentőségű helyen járunk, az egykori „fal” körüli senki földjén. A környéket példás – anyagiakban sem szűkölködő – várostervezés átvarázsolta 21. századi lüktető metropolisszá. S Berlin zavarba ejtő bőségben kínálja a látni- és néznivalókat (az idei nyár egyik szenzációja a soha nem látott teljességet kínáló jubileumi Bauhaus-kiállítás), ezúttal épp a Főpályaudvarnál is akad utcai művészeti esemény, városi kreativitás.

Kőhajításnyira a Hauptbahnhof nyüzsgésének kontrasztjaként a „csönd szigete” fogad. Berlin hetedszer rendezi meg népszerű homokszobor-kiállítását, itt a Spree partján, háttérben a Hauptbahnhof impozáns sziluettjével pedig harmadszor létesült Sandstation / Homokmegálló. Az idilli-központi fekvésen túl „történetileg” is indokolt a helyszínválasztás: 1830-ig egy nevezetes vendéglő állt itt – emléke máig megőrződött a közeli vasúti híd nevében: Sandkrugbrücke / Homokkőkorsó-híd –, később a folyó teherkikötőjének gyakori rakománya az építkezésekre szánt homok. Az újraegyesítés utáni nagy építő-boom idején is egyetlen homoktengerré volt a környék. A múltról, illetve a homokszobor-építés technikai fortéjáról méretes információs táblák tájékoztatnak a szabadtéri tárlat bejáratánál. A német alaposság a „szégyenfoltokat” sem hallgatja el, megtudjuk: Hitlernek is nagyszabású tervei voltak a környékkel, és 1961-ben itt veszítette életét a „Fal” első áldozata. A berliniek szívesebben emlékeznek egy másik dátumra: 1989-ben a közeli Invalidenstrasse határátkelőhelye szűnt meg elsőként.

A nagy számú látogatót, köztük a sok külföldi turistát a Sandstation idei mottója vonzza: City of Future. A világ minden tájáról érkezett 12 homokszobrász a „jövő városának” vízióját formázta – átlagos 6 m-es szobrokká. Az idei győztes, s ezzel a műfaj „2009-es világbajnoka” Gianni Schiumarini olasz építész, akinek Új Nap a régi világ felett c. alkotása a globális felmelegedés lehetséges következményeként Berlint a jövő Atlantiszaként láttatja. Egyedül a berlini TV-torony csúcsa emelkedik ki a vízből, mintegy átmenetet képezve múlt és jövő között. A víz alatti léthez szükséges oxigént olyan fák szolgáltatják, amelyek az emberiség telepeseitől származnak: „Made in Mars”…

Viszont a közönség az indiai Sudarsan Pattnaik békét és harmóniát árasztó művét díjazta. City of Peace a Berlinbe érkező Buddhát ábrázolja, aki a város és az ember békéjéért imádkozik. A szobor csúcsán a berlini TV-tornyot jelképező parányi kupolát indiai épületek makettjei veszik közre. Bizonyára az sem véletlen, hogy ez az alkotás fogadja és búcsúztatja a látogatót, s hogy a mosolygó Buddha a pálmás tengerpartként berendezett hatalmas homokozó felé fordul, ahol a jövő művészei keresik a szoborépítészet titkát. A közönségdíjas szobrász képletesen a Dalai Lámának ajándékozta művét.

A múlt és a jövő találkozása nem csak e múlékony alkotások képében volt tetten érhető itt a nyáron. Az Atlétikai VB előtt ünnepélyesen átadták a forgalomnak a főváros új metróvonalát, a legújabbat és legdrágábbat, mely föltehetően a legrövidebb a világon. A mindössze három megállót (Hauptbahnhof–Bundestag–Brandenburger Tor) jelentő alig 2 km-nyi szakaszt három perc alatt teszi meg a jelenleg egyetlen ide-oda közlekedő szerelvény. A közlekedési szakemberek 6500 utasra számítanak naponta, s ők is többnyire turisták lesznek. Ha belegondolunk, hogy mindezt 14 év alatt és kb. 320M euróért hozták tető alá, érthető a kritikus hang, habár – összevetve az itthoni hasonlóan „elszállt” helyzettel – ott kevésbé indulatos a civil és a szakmai közvélemény – a két város büdzséje persze nem összevethető…

            Már 1919-ben felmerült a gondolat, hogy az Alexanderplatztól szükség volna egy nyugati irányú U-Bahn elágazásra. A mások világháború után komoly tervek is születtek, ám 1961-tól egészen az újraegyesítésig gondolni sem lehetett rá. Ezt követően azonban nagy lendületet adott az ügynek Berlin régi-új főváros volta, no meg Kohl kancellár támogató szimpátiája. Nyilván ezért is nevezi a köznyelv „kancellár-vasútnak” (Kanzlerbahn) az új vonalat. A kivitelezést hol pénzügyi nehézségek, hol vízbetörés akadályozta, ellenérvek bizonygatták feleslegességét (párhuzamos busz- és S-Bahn járatok, stb.), és kifogásolták, hogy elszigetelt járványként létesült (a „visszafelé fúrást” a kormányzati negyed és a Hautbahnhof építése indokolta). Terv szerint jövőre indul a hiányzó szakasz építése és az U55 2017-re becsatlakozik Berlin méltán híres közlekedési hálózatába. A hosszabbítás mai áron további 433M eurót emészt majd fel, a közvélemény mégse háborog. Az új állomások extra látványa békíthette meg őket: a Brandenburgi kapunál történelemleckét kap az utas: fényképek, filmrészletek, idézetek formájában. A végállomás (Gerkan, Marg und Co.) pedig nagyvonalú eleganciájával hat: Berlin a jövő városa.

Tasnádi Ágnes