Szépművészeti Múzeum, július 8 – szeptember 20.

Nyolc lágyan ívelő acélplasztika, három korai vázlat és három famodell – ennyi jutott a tavaly ősszel 86 évesen elhunyt Pán Márta életművéből a Szépművészeti Múzeum emlékkiállítására. Nem sok, de nem is kevés. Ennyiből is impozáns képet kap a magyar származású szobrásznőt alig ismerő hazai közönség arról, akinek köztéri plasztikái ma is ott állnak Párizs, Tokió, Ottawa vagy Amszterdam sűrűjében.

A Szépművészeti Múzeumban most nem a művek sora, hanem a tárgyak és a befogadó termek viszonya teremti meg a látványt. Pán Márta kiállítása egy-egy térplasztikával vonul végig a földszint reneszánsz és barokk csarnokain, onnan föl az emeletre, a németalföldi és flamand mesterek vásznai közé. Itt fent egyetlen kisebb termet kaptak a Párizsba érkezése után készült vázlatok, három növényi forma és a belőlük fakadó egyensúlyi kérdések, finom vonalvezetéssel, a formára ráközelítő légies famodellek, világhírűvé lett szobrok első változatai. Néhány évtized múlva víziszoborként látjuk újra őket, a felszínen imbolygó, magukba záródó tökéletes formákként, amelyek megtalálták a pillanatnyi egyensúlyt teher és lebegés között.

Mintha egy álombeli városban járnánk, ahol a súly nem lehúzza, hanem fölemeli a testet. Le Corbusier, akinek műtermében rövid ideig Pán Márta is dolgozott, a Ronchamps-i kápolna imaginárius repülését betonba öntötte. A szobrásznő acélból készítette karcsú, egyenletes felületű, tökéletességet sugalló szobrait, amelyek most itt állnak a csarnokok közepén, mint egy elvont szépségeszmény túlélői. A modern művészet értékvesztésével ez a heroizmus is eltűnt a világból, ma már tudjuk, hogy az ember nem formálja a világot, hanem rombolja és lerabolja, a legtöbb, amit tehet, hogy tisztelettel kezeli a kapott örökséget.

Pán Márta organikus formákból épített tiszta geometriát, de körré varázsolt négyzeteiből mindig hiányzik egy kis darab, hogy ne uralkodhasson teljesen a szellem a természet fölött. Szobrai voltaképpen kapuk: mindegyik egy pontosan leírt világból vezet át egy másikba. Hol a sík bomlik fel és csúszik szét megbillenő térré, hol a vektorok bizonytalanodnak el, máskor a szögletes formák tökéletesednek körré. Fontos ez az átmenet, hiszen a ’80-as évektől Pán Márta köztéri szobrokat csinált, ahol ezek a nagyvonalú gesztusok, az átlépés, a határ kijelölése vagy anyag és környezet feszültsége messze sugároznak, rávetülnek a környező térre és átalakítják annak karakterét. Később tájszobrokat épített, megteremtette természetes környezet és műtárgy harmóniáját. Munkáinak ezt a különleges tulajdonságát aknázza ki most a Szépművészeti Múzeum is, amikor csarnokaiban, lépcsőházaiban egy-egy darabot elhelyezve hagyja, hogy Pán Márta könnyed kapui egy másik szféra felé nyissák meg a teret.

Götz Eszter

A cikk először a www.kultúra.hu honlapon 2009. július 8-án jelent meg, a szerkesztőség engedélyével közöljük