Gyenis Tibor–Koronczi Endre: Energiaklub, 2002-2005

Szöveg: Turai Hedvig

Mert ha nekem egy görbe tükröm van, ami eltorzítja a dolgokat, akkor micsoda bolondság volna azt állítani, hogy vannak dolgok, amiket ez a tükör nem torzít el, mikor egyetlen generális és kivétel nélkül való törvénye, hogy torzítson? Ilyen görbe tükör az emberi értelem, amelyben az Igazság tükröződik. És hol a lénia, mely ezt a tükröt kiegyenesítse, holott a lénia is csak emberi értelem lehet, agyvelő, mely a koponya görbe vonalához tapad? Karinthy Frigyes1

Ki állíthatná magáról egészen őszintén, hogy a napnál is világosabb tudományos ismeretterjesztő filmek előtt soha nem ült még hitetlenkedve, vagy úgy, hogy egy szót sem értett belőlük? Ezek a filmek először becserkészik az érdeklődő nézőt, egyszerű, mégis talányos állításokkal bilincselik le figyelmét, majd amikor már lépre ment, jönnek a peptidek, dipeptidek, kémiai kötések, „világos” fizikai törvények, turbulencia, Newton és társai. S amikor az értelem már-már elkalandozna a szabad vegyértékek között, ismét megkötik egy egyszerű, érthető mondattal és gondolattal, ravaszul magukhoz láncolják a figyelmet, egészen a film végéig, amikor is az ember azt mondja magának: ki hitte volna. Mert elhiszünk valamit, mindenekelőtt azt, hogy tényleg a valóságról van szó. El kell hinnünk, hiszen tekintélyes tudósokat szólaltat meg a stáb, képekkel illusztrálja azt, amit a kamerán át okosan szemünkbe néző narrátor mond, a film mögött ott áll egy televíziós csatorna, egy hatalmas apparátus, kép és szöveg precízen kidolgozott pas de deux-je.
Ezt a koreográfiát vette át Gyenis Tibor és Koronczi Endre kettőse az Energiaklub című filmsorozatában. A filmet az alkotók az „Egyesült művészetek és tudományok rövid történetéről”, talán valamikor a 23. században készítették, amikor már tudják, hogy a turbulens energiák az egész világban, annak minden szegletében jelen vannak, különböző módokon bukkannak fel a különböző történelmi időkben. Az egész világ egyetlen energiahalmaz, ez a világ lényege, minden tudományos kutatás tárgya. Persze a tudományos fejlődés felfelé ívelő vonalát tévedések tarkítják, ez jól látható a jövő magasából visszatekintve. Jóindulatú elnézéssel szól a narrátor, Gyenis Tibor a 20-21. századi tudósok tevékenységéről, hiszen az általuk megfogalmazott kérdések és válaszok rég elavultak. Például egy olyan egyszerű problémát, mint az öregedés, a gyermek- és ifjúkoron át az agg korig vezető linearitást ezek a (szegény) tudósok képtelenek voltak megtörni. Pedig az élet vizét már a középkori művészek is ábrázolták, és narrátorunk is ott áll eme víz szélén, igaz, ő jóindulatúan nem ugrik bele, hiszen akkor gyermekké válna, és nem tudná folytatni a filmsorozatot. Mi még láthatjuk az utolsó öregeket, láthatjuk az egykori síparadicsomot, de „mára” a síelés is áldozatul esett a globális életenergia ágazatnak, s „ma” már természetesen tilos ezt a sportot űzni. Láthatjuk a piacon a pulyka-emlékművet, mellyel Pierre Vadi, „a társadalom antennájának rezonáns képviselője”, valamint a pulykaevés veszélyeinek kimutatója előtt tisztelegnek.
Gyenis és Koronczi könnyed, szellemes marháskodásukat áltudományos ismeretterjesztő filmsorozatnak nevezik. Az egész világot átfogó, rengeteg tudóst foglalkoztató, komputerek segítségével kommunikáló, hatalmas anyagi és szellemi erőket mozgósító globális, ún. Nagy Tudomány analógiájára nevezzük munkájukat a Nagy Hülyéskedésnek. Viszont olyan gondolatokra mutatnak rá, amelyek egyáltalán nem hülyeségek. Az áltudományos filmek keverékei a szocialista ismeretterjesztő filmeknek, amiben a nagy Szovjetunió csodálatos technikai és tudományos vívmányait próbálták érthetővé tenni az egyszerű emberek számára (valójában egyetlen céljuk volt, hogy a film után a nézőben csupán a szovjet tudomány nagysága iránti csodálat maradjon meg), a mai televízió által közvetített ismereteknek, vagy az egészségkultuszt hirdető népszerű műsoroknak.
Utópikus, jövőbeli, globalizált világukban nincs többé harc a művészet és a tudomány között, egyesült a művészet és a tudomány, a kis „epizódok”. (XI. Kiszorított víz; XIX. Az utolsó öregek; XVII. A büntetőpiac, XII. Cézanne megfigyelése; XVI. A cukorcipő; XIV. Cousteau kapitány bőre) a társadalmi energiák körforgását jelenítik meg. A művészi energia átáramlik a tudományba, a tudomány a művészetbe, a kettő határai elmosódnak. S ez az a globális energia, ami a televíziót is életben tartja. A televíziós ismeretterjesztő filmek képesek bármit saját témájukká tenni. Rendelkeznek azzal az erővel és hatalommal (energiával), melynek segítségével bármiből tudnak látszólag értelmes, hihető folyamatos történetet (energiát) alkotni. A nagy energiafogyasztó és mindent energiává formáló nagy zabáló és nagy tápláló, az igazi energiaklub: a televízió.
Gyenis és Koronczi filmjeiben a tudományos állítások illusztrálására, megértetésére használt képek olykor műalkotások, olykor zavarba ejtő tárgyak. Azonosíthatatlan kék plüss állat személyesíti meg a pestis vírusát, az aranyásók, illetve az emberi maradványok és beton szétválasztására használt lapáton festett képet látunk, kis tehénnel, amelynek húsa az antioxidánsok jelenléte (vagy hiánya?) miatt különösen jótékony hatású. Pierre Vadi elméletét egy galéria-installáció szemlélteti, Gyenis és Koronczi korábbi munkái is megjelennek, új interpretációval, mint tudományos képek vagy eszközök. S tűnődhetünk a tudományos képek természetének mibenlétén, hogy valóban csupán és szigorúan vizuális információt hordozó eszközök-e, hogy minek higgyünk: annak, amit látunk, vagy, annak, amit hallunk, s hogyan kapcsoljuk össze a kettőt. A látszat hamiskártyás, mindig csal. Hiába gondoljuk, hogy Pécsett vagyunk, nem! „Valójában” egy Dél-Magyarországot idéző japán emlékfaluban járunk. Vagyis: mit bizonyít, amit látunk? És milyenek is a tudományos illusztrációk, a tudományos képek? Hiszen a dolgok lényege láthatatlan, a látszat nem jelenít meg semmit. A szép tiszta kategóriák, természet–társadalom, objektív–szubjektív, igaz–hamis egymásba vegyülnek. Ott találjuk magunkat kép és szöveg, tudomány és művészet között a senki földjén. Gyenis Tibor már korábban is kirándult erre a területre, például amikor művészként a Trafóban három menetes mérkőzést rendezett.2 Akkor teátrális gesztussal vette át a művészettörténész szerepét, és tartott a magasban szó szerint emelkedett előadást a művészetek állapotáról.
Hallgassunk tehát a józan eszünkre? Hiszen a józan ész segít abban, ahogyan a mindennapokat éljük, a hétköznapi problémákat hétköznapi eszközökkel megoldjuk, a józan ész a tapasztalaton, magán az életen alapul, közvetlenül a valósággal érintkezik. Gyenis Tibor kérdései, asszociációi is teljesen józanok (például: az itáliai ősmagyarok egykori létének, a két nemzet rokonságának bizonyítéka, hogy ha megfordítjuk az olasz zászlót, épp olyan, mint a magyar), hisz ez pofonegyszerű, józan ésszel belátható. Mi viszont azt is beláthatjuk, hogy a józan ész is társadalmi konstrukció, nem univerzális, vagyis kritizálható, vizsgálható, állításai kétségbe vonhatóak. 3 Semmi sem evidens, és semmi nem indokolja, hogy azonnal elvessük az ismeretlen, saját konvencióinkba nem illő gondolatokat, jelenségeket.
Gyenis, Koronczi és Pierre Vadi (ők hárman együtt állítottak ki a svájci Attitudes galériában) munkáit egy merész fordulattal tudományos teljesítményként, illetve a tudományos gondolkodás, tudományos eredmények illusztrációjaként kezeli a film. S mindezt az evéssel, az étkezéssel, napjaink egyik népszerű „tudományával” kapcsolja össze. A sorozat minden darabja az evéshez, a táplálkozástudományhoz kapcsolódik. A mindenhonnan visszaköszönő táplálkozási tanácsok, a fogyasztás, a hogyan fogyjunk, hogyan éljünk egészségesen, napjaink kultúrája globális életenergia ágazatként él tovább. Koronczi Endre munkáját a narrátor olyan gépként mutatja be, amelyen át a különböző nyelvű tudósok akadálytalanul tudtak egymással kommunikálni az emésztés szakirodalmáról, illetve konkrét emésztési ügyekről. Az installációban pedig úgy sétál, ahogyan a mosópor-reklámokban a szövetek szálait hatalmasra felnagyítva, az azok közé behatoló szennyeződést, és az attól való megszabadulást nap mint nap látjuk a hirdetésekben. A kultúra legmagasabb rendűnek tekintett teljesítményeit, a tudományt és a művészetet rántja le piedesztáljáról, eufemisztikusan szólva, az emésztés szintjére.
A tudománytól a művészet a szabályok, a módszer egységét irigyli. S legfőképpen azért, mert a mi társadalmunkban a (természet)tudománynak nagyobb a tekintélye, mint a humán tudományoknak, a humán tudományoknak viszont nagyobb a tekintélye, mint a művészetnek. A tudomány művelői meghatározott szabályrendszert fogadnak el magukra nézve kötelezőnek, mely még azt is meghatározza, milyen kérdések fogalmazhatók egyáltalán meg. [A sakknak] „Szabályai vannak, amiket a korrekt és előkelő játékos betart, ragaszkodik hozzá, holott jól tudja, hogy e szabályokat ő maga állította fel, mégis úgy tekinti őket, mintha megmásíthatatlan törvények volnának, s ha a szabályok értelmében a király már nem mozdulhat, akkor azt mondja: matt vagyok, te nyertél barátom, s feláll és fizet, holott felemelhetné a királyt és kitehetné a tábláról, mert csak a sakkszabályok értelmében nem szabad annak mozdulnia.”4 Gyeniséknél viszont már a problémafelvetések is „szabálytalanok”, a kérdésfeltevéssel is áthágnak egy szabályrendszert. Bátran leveszik a királyt.
Az energiaklub tagjai nemcsak a tudományok, a tudományos szemléletek közötti hierarchiát mossák el, hanem arra is figyelmeztetnek, hogy ne dőljünk be a tudománynak, a népszerű tudományos ismertterjesztésnek, mindannak, ami a folyamatos fogyasztásra buzdít, sem pedig annak, hogy a tudomány kizárólagos célja a haladás az emberiség jóléte érdekében, s hogy mindezt objektív, megkérdőjelezhetetlen módszereivel éri el. Nem lehetséges a tiszta kategóriákban való gondolkodás, az elkülönítés, az osztályozás. Nem egyszerűen áltudományos sorozatot alkottak, hanem a tudomány objektivitását, a tudomány határait is feszegető kérdéseket tesznek fel. Demisztifikálják az Igazságot.
Kinevetik a módszereket, a szemléltetést, sőt még önmagukat is, azaz azt a fajta művészi tevékenységet, amelyet éppen művelnek, s amelyet manapság ismeretek alkotásának (knowledge production) nevezünk. W. J. T. Mitchell számára 5 a vizuális kultúrában „nem az interdiszciplinaritás, hanem a ’nem diszciplináltság’ [’indiscipline’], a diszciplínák külső és belső határainak inkoherenciája vagy turbulenciája” az igazán érdekes. És milyen szépen rímel a turbulencia kifejezés a turbulens életenergiákra Gyeniséknél, akik nem korlátozzák magukat egyetlen diszciplínára, értelmezési módszerre. Új hibridet alkotnak. Találhatunk-e a vizuális kultúra ugyancsak körülhatárolhatatlan terepén vizsgálódásaink számára ennél tökéletesebb tárgyat?
Lehet, hogy a jövőből világosan látható, hogy mindaz, amit mi, ma racionálisnak, a józan ésszel összeegyeztethetőnek, tudományosnak, hasznosnak vélünk, szánalmasan nevetséges és elavult lesz. De a helyzetet tovább bonyolítja, hogy még csak megjósolni sem tudjuk, akár az utópia szintjén sem, miből lesz komoly tudomány. Várnunk kell még legalább 200 évet, amíg a fizika, a tudomány és elsősorban az autószerelés tudománya kifejleszti a közös fogalmakat, melyek segítségével elérhetővé válik az a jólét, amit az egyesült tudományok és művészetek rövid történetét bemutató film narrátora maga körül lát. (Igaz, nekünk még a látásnak ez a képessége sem adatott meg, amit mi érzékelünk, az csak egy egyszerű jégszekrény, egy piac, ami egészen úgy néz ki, mint a vásárcsarnok, egy város Japánban, ami pedig egészen olyan, mintha Pécs lenne…) Addigra túl kell lépnünk az egyoldalú zöldség-gyümölcsevésen, és fel kell ismernünk a túlzott pulykaevés veszélyeit is. Szóval, van még mit tennünk. Eközben azt se feledjük, hogy minden másképpen van.6

Jegyzetek

[1] Karinthy Frigyes: Minden másképpen van
2 A játékos/3. Küzdelem hat ellenféllel, Trafó, 2003. október 29.
3 Clifford Geertz: A józan ész mint kulturális rendszer. In: Az értelmezés hatalma. Osiris Kiadó, 2001. 246-271.
4 Karinthy i. m.
5 W. J. T. Mitchell: Interdiszciplinaritás és vizuális kultúra kutatás. Ford. Hornyik Sándor. Jelen internetes folyóirat előző számában.
6 És lehet, hogy másvalaki másképp interpretálná Gyenis és Koronczi munkáját. Egy másik paródia például Alan Sokal nagy port felvert áltudományos cikke, majd önleleplezése (http://www.physics.nyu.edu/faculty/sokal/transgress_v2/transgress_v2_singlefile.html és http://www.physics.nyu.edu/faculty/sokal) mindennek épp az ellenkezőjét akarta bizonyítani: a posztmodern szemléletet diszkreditálni, nevetségessé tenni azt a relativizmust, amely szerinte valójában tudatlanságon, sznobságon alapul. Hogy hiszünk-e az egy és oszthatatlan Igazságban vagy kételkedünk, ismét csak magunknak kell eldöntenünk.