Változatok építészet és nyelv összekapcsolására

Szöveg: Berta Erzsébet

Parc de la Villette, Párizs

„Az emberiségnek két testamentuma van: az építészet és a könyvnyomtatás, a kőből és a papírból való biblia.” (Victor Hugo) (Peter Eisenman) Emlékezhetünk, hogy az építészetelméleti gondolkodás alapító szövege, Vitruvius „Tíz könyve” (De architectura libri decem, Kr.e. 30 körül) az architekturalitás alapvetőnek tételezett jegyeit (firmitas, utilitas, venustas) a szónoklás, az ékes beszéd tudományának példájával is meg akarta erősíteni. Vitruvius azt állította, hogy a rétor – azzal, hogy szónoklatát a nyelv, mint anyag elrendezésével (dispositio) teszi közönsége számára hatékonnyá – architectus-ként bánik a nyelvvel, sőt: hogy beszéde hatékonyságát épp ez az architekturalitás, az épületéhez hasonlítható rendszerszerűség szavatolja. A dispositio művelete, mint univerzális poétika vagy univerzális kreativitás kapcsolta itt össze a szónoki és az építészi munkát, megteremtve a nyelvi és az építészeti forma esztétikai rokoníthatóságát is. Quintilianus szónoklattana, a retorika alapító elmélete, (Institutio oratoria, Kr. u. 94.) viszont az építészetben, pontosabban az építészeti térben látta a szónoklás, a szónoki memória leghatékonyabb segédeszközét. Ez a gyakorlati kézikönyv mnemotechnikai segédletként azt javasolta ugyanis a szónoknak, hogy beszédének nyelvi egységeit alakítsa szemléletes képekké (imagines), majd telepítse le egy ismert építmény megjelölt helyeire (loci), hogy aztán az előadás során – ami voltaképp nem más, mint az építmény virtuális végigjárása a beszéd révén – e térhez rögzített képeket sorjában előhívhassa s szavakká visszaalakíthassa. Quintilianus a szónoki memória trükkjeként gondolta el ezt a módszert, de a kognitív munka, a nyelvi művelet és a tér-bejárás egymásra vetítésével megvilágította az építészet memoriális aspektusát is, azaz feltalálta az épület mint monumentum lehetőségét s impulzust adott az európai emlékeztetés-kultúra tér -és építészetközpontúságához. Nem véletlenül honosodott meg ezzel együtt a másik oldalon, a retorika általánosan ismert és elismert fogásainak megnevezéseként a toposz, a köznyelv általánosan elfogadott kifejezéseiként pedig a közhely (a locus communis, common place, lieu commun, vagy Gemeinplatz), hogy a névbe alászálltan emlékeztessen e nyelvi formák térbeli eredetére – a topos-ra, és a locus –ra –, közös helyként jelölve meg a közös(ségi) tudást.

A kérdés mostmár az, milyen jelentőséget tulajdoníthatunk annak, ha a retorika (mint pragmatikus nyelvművészet) egykor az építészet, míg az építészet a retorika felé nyitotta ki a maga argumentációs horizontját. S az, hogy a két diszciplína emez alapító szövegeinek tartott elméletek vajon milyen diszkurzív mintákat teremtettek, s mit hagyományoztak a kulturális utókorra. A gondolkodást kényszerpályán tartó bálványokat-e, amelyek azonban leleplezhető konstrukciók? Mítoszokat-e, melyek legföljebb heurisztikusak, s inkább a nyelv megszüntethetetlen metaforikusságát reprezentálják, mintsem a szemiotikai alapkérdésre adnak választ (arra tehát, hogyan megy végbe építészetben és nyelvben az értelemadás/értelemképződés)? Avagy „abszolút metaforákat”, a teoretikus kíváncsiság történetének archaikus rétegéből származó alapkövületeteket, melyek – a filozófus Hans Blumenberg megfogalmazásában – azt tanúsítják, hogy „a szellem saját képeiben micsoda bátorsággal jár önmaga előtt”? Netán szuperstruktúrák sejtelmét közvetítik, amelyek a strukturalizmus elméleteiben kristályosodtak ki majd másfél évezred múlva, nagy számban hozva létre a nyelvi struktúraként leírt épület s az építészeti struktúraként felépített szöveg tanait – egy-egy példával szemléltetve csak, olyanokat, mint Charles Jencks, The Language of Post-Modern Architecture (1977), Eberhard Lämmert, Bauformen des Erzählens (1955) című munkája.

Parc de la Villette. Párizs

E kérdésként artikulált tartalmak egyben válaszpozíciókat is képviselnek persze: világos, hogy a dekonstrukció, a logikai pozitivizmus, a kultúrantropológiai tartalmú kognitív elméletek előképének tekinthető metaforológia, illetve a strukturalizmus perspektívájából lehet így megfogalmazni az „építészet nyelve” illetve a „nyelvi (művészet) architekturalitása” típusú formulákra és elméletekre vonatkozó dilemmákat. Túl a teoretikus reflektáltságon és kritikai viszonyuláson (vagy az előtt) az alkotói gyakorlat viszont mindkét művészetben számos példát mutat a határátlépésekre, sőt: a transzmediális kísérletekre – egyfelől a nyelvi művelet és nyelvi struktúra építészi, építészeti fölépítésére, másfelől az építészet nyelvi, litterális megalapozására. Csupán ötletszerű válogatásban álljon itt néhány példa! Bruno Taut kölni üvegpavilonja Paul Scherbart Glasarchitektur (1914) című expresszionista szövegét (is) mintázza, Walter Benjamin Passagen-Werk-jének szövegstruktúráját (1929-1940) a párizsi passzázsok tértapasztalata hozta létre, Tony Garnier Zola Le travail (1901) című regényének nyomán rajzolta meg a Cité Industriell terveit, Bernard Tschumi E. A. Poe novelláinak térstruktúráit rajzoltatja növendékeivel építészeti gyakorlatként. De számos építészeti ekphraszisz, építés-vagy építészettörténetbe ágyazott epikus történet – Goethe: Wahlverwandtschaften (1809), Victor Hugo: La Notre-Dame de Paris (1831), Zola: Le ventre de Paris (1873), Franz Kafka: Der Bau (1924), Thomas Bernhard: Korrektur (1975), Umberto Eco: Il nome della rosa (1980) legyen csak a néhány fontosabb példa – s írók, filozófusok építészeti projektjei – Wittgenstein villája (Bécs, 1926-28), Derrida részvétele a Parc de la Villette tervezésében (Párizs, 1986), Goethe kert, színház- és kastélytervei (Weimar, 1800 körül) –, de akár Kós Károly művészet-váltó életműve is illusztrálhatják, milyen szívósan kísért építészeket, írókat, bölcselőket e teoretikus képzet – függetlenül annak metaelméleti implikátumaitól. A nyelvi művészetek vagy nyelvként művelt tudásformák (pl. a filozófia) és építészeti alkotások ilyen időről időre felbukkanó transzmediális együttműködését érzékelve, szinte egy alternatív alkotásformáról, valamiféle literarchitektúráról is beszélhetnénk.

Rövid írásom természetesen nem vállalkozhat e literarchitekturális jelenségek történeti vagy rendszerező áttekintésére. Az építészettörténeti közelmúltból azonban rendelkezésünkre áll egy olyan sajátosan literális építőprogram, amelynek perspektívájából ez alternatív hagyomány nagyobb történeti szegmentumát is beláthatjuk. A filozófiai és irodalomtudományi szövegek applikációjával létrehozott dekonstrukciós építészetelmélet s az irodalmi szöveghagyományt (s egyéb nyelvjátékokat) mozgósító dekonstruktivista építőgyakorlatról van szó, ahogyan azt főként Bernard Tschumi, a COOP Himmelb(l)au s főként Peter Eisenman munkásságában szemlélhetjük.

Az építészet és nyelv áthatásainak, átjárásainak kérdéskörét írásom bevezetője nem véletlenül fókuszálta a retorikára. A dekonstrukció mint nyelvfilozófia és mint irodalomtudományi irányzat ugyanis jórészt épp a klasszikus retorikafogalom újragondolásával értette és értékelte újra a filozófiai és irodalmi szöveghagyományt, pontosabban annak szemléleti és értékkánonját. Míg ún. klasszikus formájában a retorika a meggyőzésre alkalmas, szép beszéd (elokvencia) módszertana volt – tehát a szóbeli nyelv hatásesztétikai tökéletesítésére irányult –, addig új elmélete a grammatikával összefüggésben, egy tervezhetetlen és megszüntethetetlen jelentésszóródás és jelentéssokszorozódás hatásmechanizmusaként gondolta el a retorikusságot, amely az írott (az írásban magára maradt) nyelv terepén működik igazán. E strukturalista, posztstrukturalista retorika szerint az értelmi koherenciát teremtő szemiózis megzavarása a nyelv inherens lehetősége, s többféleképp is megnyilatkozhat: a szöveg grammatikus (retorikai kérdés, irónia, illokúciós kijelentés, stb.) és agrammatikus szisztémáiban (anagramma, paronomázia, hipogramma stb.) egyaránt működhet, létrehozva (az alkotó szándékától függetlenül is) „a szavak alatti szavak” hálózatát, vagyis egy alternatív jelentéspotenciált. Ezt nevezi az irodalomtudós, Paul de Man „a betű ellenőrizhetetlen hatalmának” . Összefügg a retorikusság ezen módosult fogalmával az írás státusztának újraértése, pontosabban a beszéd és írás viszonyát bizonyos metafizikai premisszák jegyében felállító filozófiai hagyomány dekonstrukciója. Az európai bölcselet Platón óta a hangzó beszédet tartotta a nyelv eredeti megnyilatkozásának, azért is, mert ott a beszélő egyszerre hallja és érti önmagát saját beszéde által, a beszéd eseményében tehát produkció és recepció egybeesik, s a dialógus közvetlensége a helyesen értést is szavatolja. Viszont az írás a közvetlenséget (sőt: prezenciát) reprezentáló beszédnek, mint Goethe mondja, „szomorú szurrogátuma” csupán, lecserélhető közvetítő eszköz, s szemiotikai értelemben is egy másik jelölő (a beszéd) jelölője csak. A beszéd/írás viszonyának ilyen elbeszélése a metafizikai gondolathagyomány oppozicionális alakzatainak sorába (lényeg/látszat, ok/okozat, jobb/bal stb.) került ezzel. Derrida szerint az európai gondolkodásnak az írást leértékelő fonocentrizmusa nem is más, mint a logocentrizmus megnyilatkozása, a physis–nomos oppozícionális struktúrájában elgondolt metafizikai lételmélet megnyilvánulása. Amit „írásfordulat”-nak (écriture) nevezett gondolati gesztusai és írásgyakorlatai képviseltek, az ennek gondolati hagyománynak a kibillentése volt. Nem egyszerűen az írás/beszéd viszonyának megfordításával történt ez – hisz az továbbra is az értékelvű oppozícionális gondolatstruktúra fenntartása lett volna –, hanem egy olyan jelölő vízionálásával s kísérleti produkciójával , amelyik miközben íródik, törlődik, s ez a kettős mozgás, az építésé és a lebontásé jeleníti meg az írás újragondolt architektúráját. Ez az igény azt is megmagyarázza, miért orientálódott a dekonstrukció az irodalmi szöveg felé. A retorikusság imént felvázolt koncepciójában talán előtűnhetett, hogy a nyelvnek leginkább a költészetben (vagy költészetként) koncentrálódik az a hagyományrendje, mely egy ún. disszeminatív szemiózis folyamatában – architekturális metaforával: dekonstuktívan – képzi a jelentéseket. Az irodalmi szöveg eleve, léténél fogva dekonstruktív, állítja Paul de Man, s szerinte az irodalmiság, pontosabban a szöveg „poeticitása” (amelyre az irodalom intézményrendszere, diszkurzusrendje később ráépült) a nyelv teljesítménye, s nem más, mint maga a dekonstruktív jelentésképzés, a szöveg ezen nem-esztétikai, esztétikán túli lehetősége.

A filozófiai és irodalomtudományi dekonstrukció nyelvszemiotikai elméleteit azért volt szükséges hosszabban fejtegetni, mert a dekonstruktivista építészet elméletei és építő kísérletei ezek applikálásaként születtek meg, s a kanonizált építészettörténeti és építészetelméleti hagyomány újraértése is – ami a dekon-építészet legfőbb vállalkozása, s talán legfőbb teljesítménye is volt – jórészt ennek mintáján ment végbe. Épp építészet és nyelv, építészet és írás, a LiterArchitekTúra horizontjában tehát, másképpen: az építészet textualitásának, pontosabban: szemiológiájának újragondolásával. Azzal, amit szövegem címének választó szintagmája is meg szeretne világítani – beszélő építészet és/vagy építészet-írás – s azzal, amit a „beszélő építészet” koncepcióját emblematikusan megjelenítő Victor Hugo-mottó –„Az emberiségnek két testamentuma van: az építészet és a könyvnyomtatás, a kőből és a papírból való biblia.” – Eisenman-i (azaz dekonstruktív) törlésének gesztusával is jelezni próbáltam.

Peter Eisenman teoretikus írásaiban csakúgy, mint építőgyakorlatában többször megjelenik a nyelv, a textualitás, az irodalmiság problémaköre, azonban úgy tetszik, mindegyre azonos értelmezésben és szerepkörben – éppenséggel a központi alkotói szándék, az építészetről való esztétikai beszéd és az építészettel való (azaz az építészeti metaforával operáló) filozófiai beszéd dekonstruálásának egyik technikájaként. Eisenman szerint a XX. század építészete – a modernek minden törekvése ellenére – a metafizikai hagyomány reflektálatlanul megépített szegmentuma, amely épp a reflektálatlanság következtében oly rendíthetetlen. Ezért is oly fontos számára az a teoretikus aknamunka, melyet minden dekonstrukció képvisel: vagyis a teoretikus premisszák felforgató megkérdezése, megkérdőjelezése, hibridizáló beoltása. Ennek kísérleteként olvasható az, ahogyan az átöröklött építészeti metaforákat (melyek mind a stabilitásról, hierarchiáról, rendről és rendszerről beszélnek) olyan literális metaforákkal „oltja be”, melyek mind a bizonytalanságról, paradoxalitásról, diffúziókról és diszjunkciókról beszélnek. Ilyen szerepben jelenik meg írásaiban a retorikában definiált képzavar, a katakrézis, az irodalmi poétikák értelmében használt groteszk és fenséges, vagy a kultúrantropológiai töltésű „idegenség”-fogalom, s a derridai écriture építészetelméleti applikációjának is ez a szerepe.

Architektur Schreiben (Építészet-írás) címmel nyomtatásban is megjelent beszélgetésében Peter Eisenman az építészet mint könyv és az építészet mint írás különbségéről–párhuzamáról elmélkedik Derridával. Eisenman azt képviseli, hogy az építészet a könyvnyomtatás feltalálása előtt szöveg volt, ahogy azt a klasszikus példa, a gótikus katedrális mutatja, mely a nép számára az egyetlen eszköz a liturgia megértéséhez. Az épület ebben az értelemben funkcionált írásként. A francia forradalom után, azaz az egyetlen autentikus szöveg (lett légyen az akár maga a teremtett világ „quasi liber et pictura”, akár a kanonikus írás, azaz a Biblia) érvényvesztése nyomában viszont az építészet már csak ikonikus jel lehet. A funkcióra utaló forma állandósult, s végsősoron ez, a funkcionális forma sűrűsödött szemiotikus hagyománnyá. Azt jelenti ez, hogy tér és a forma, az ornamentika nem sajátos írás többé, hanem narratív tartalom: azaz a házról az olvasható (le), hogy épp gyár, kaszárnya vagy iskola-e, nem pedig egy másik írás, éppenséggel a szent írás, melyhez képest az épület „csupán” a médiumváltás esete. Derrida szerint viszont már a katedrális is olvasásra való könyv volt, mert a beléje írt diszkurzív tartalmakat, a beléje írt tanokat kellett benne olvasni. Hagyományos értelemben, szerinte, ez is maradt az épület olvashatóságának tartalma, az épületről, mint szövegről azóta is ebben az értelemben lehet beszélni. Derridát azonban nem ez a vonatkozás érdekelte, hanem – összefüggésben filozófiai írás-fordulatával – az, hogy lehetséges-e az építészetben egy ún. prediszkurzív írás, az, amelyik kivonja magát a könyv fogalma alól. Ebben az esetben az írás funkciója nem a mondottak reprezentációja, nem valamilyen diskurzus visszaadása, hanem vonalak húzása egy térbe. Az tehát, amit a tervezés jelent. A writing architecture épp ezt is jelentheti. A tervezést, de annak azt a módját, ahol nem az épület mint cél és eredmény, hanem a tervezés mint folyamata a lényeg: a tervező processzus, mely nem eladható produktumot termel, hanem a „tér megnyitására” irányul. Az így értett writing architecture sem az írás tárgyaként gondol az épületre (mint akár az ekphrasziszban, akár a műleírásban, akár az építészetelméleti szövegben). Közelebb van a jelenséghez, ha épület a hordozója az írásnak, hisz a jelfelületté lett épületen már inkább optikai, mintsem szemiotikai realitás a betű, s mint ilyen közel van ahhoz, amit Derrida a prediszkurzív (jelentéselőtti, a jelentésadás elől kitérő) íráson ért. Eisenman is ilyen gesztusként írt rá bizonyos házaira szemantikusan nehezen kódolható írásjeleket, nyelvi jelfragmentumokat: „HOUSE EL EVEN ODD”, „FIN D’OU T HOUS” – vagy, lehet, hogy „csak” vonalakat, melyeknek az a feladata, hogy elgáncsolja az antropomorfizáló, a jelentéstulajdonításhoz szokott emberi értelmet, megakassza a szemiózis folyamatát.

Ilyesmi történik akkor is, ha a dekonstruktivisták a tervezési folyamatban aktivizálják a véletlen játékát. A tervezés a COOP Himmelb(l)au manifesztuma szerint már csak azért is kockajáték, mert az Entwurf (tervezés) szava szemantikailag tartalmazza a dobni (werfen) igét. A kockadobás, amely a valóság véletlenszerűségi elvének is emblémája – s egyúttal Mallarmé Kockadobás-szövegét is intertextuális és intermediális játékba hozza – lehetővé teszi az építésznek, hogy a tervezési folyamatban ad hoc felmerülő, pontosabban a médium feltételeiből fakadó impulzusoknak is helyet adjon. Mert az écriture mintájára elképzelt tervezés nem deduktív eljárás, s az építész nem az „előre-tudó”, a mitologizáló építészetelméleti hagyomány „architectus mundi”-ja, hanem – Peirce következtetéslogikájára utalva – legföljebb abduktív művelet, amelyben nem az ész uralma, hanem épp kondicionáltsága – s főképp nyelvi kondíciói! – tapasztalhatók meg. Az architektúra mint írás dekonstruktív kísérlete úgy véli: amint az írás, úgy az épület is elsősorban materiális objektum, nem pedig utalás más tárgyakra, eszmékre – diskurzusokra. Tehát, ami íródik, az sem épületként, sem írásként nem magát a dolgot, hanem az írás folyamatát, az építészeti formaképzés aktusát „ábrázolja”. A külső referenciákra irányultság ilyenfajta megszüntetése az építészeti recepcióban és reflexióban lehetővé teszi az építészetnek mint tevékenységnek az elképzelését és leírását. Olyasfajta írástevékenységként való megjelenítését, amelyik, mint mindenfajta írás, nyomokként funkcionáló jelei által a jelentések „nem-jelenlétét” teszi jelenvalóvá. A dekonstruktív építészetfilozófia előfeltételezése az ugyanis, hogy a távollét (absence) jelenléte (présence) az, amelynek paradoxális tapasztalatában az építészet tapasztalati terében is részesül az ember. Még akkor is, ha a tradicionális felfogás az építészetet a par excellence jelenlét fogalmához köti, s az épületet a sui generis jelenlét (prezencia) mintájának tartja. Az architektúra/szöveg Eisenman-i kísérlete az építészetnek ezeket a filozófiai implikátumait dekonstruálja.

Legtermékenyebb vonatkozása ennek a dekonstrukciónak a hely és tér fogalmának átforgatása – építőgyakorlatként bizonyos urbanisztikai koncepciók elbizonytalanítása. Az építészet és a retorikai figura problémája című esszéjét Freud Rossz közérzet a kultúrában (Das Unbehagen in der Kultur) című esszéjének azzal a passzusával indítja Eisenman, amelyben Freud az emberi pszichét olyan városhoz hasonlítja, amelyikben az idők folyamán semmi nem pusztult el, s így a jelen a legkülönbözőbb idők szimultán együttese. Freud a hasonlatot azonban képtelenségnek minősíti, mondván „[ha] mi egy történelmi egymásutánt térbelileg szeretnénk ábrázolni, ez csak a térben történő egymásmellettiség által valósulhat meg; ugyanaz a tér nem visel el kétféle kitöltést.” Mindez azonban csak akkor képtelenség, válaszolja Eisenman, ha a helyet ürességnek fogjuk fel, amelybe a tárgy (a tömörség) kerül, s mintegy kitölti, de el is foglalja azt. Vagyis, ha az az előfeltevésünk, hogy az építészet mindig csak egy konkrét helyhez, időhöz és léptékhez kötötten létezhet. Ha azonban az épületet processzuálisan, dinamikus folyamatként szemléljük (Eisenman hasonlatával repülő nyílként, mely a repülés minden pillanatában tartalmazza a kiindulás múltját és a megérkezés jövőjét), a helyet pedig olyan palimpszesztusként, melyet nem egymásmellettiségek, hanem egymásra rétegződések alkotnak, akkor olyan architektúra-képhez jutunk, ahol az architekturális jelenlét (présence) inherensen tartalmazza a távollétet (absence). Eisenman ennek jegyében kísérletezett az irodalmi szempontból is legérdekesebb várostervében, a Verona-projektben (1985). Programjában nemcsak az építészeti maradványokban megörökölt „egykor volt” topográfiájának rekonstrukciójával kívánta jelenvalóvá tenni a várostér időbeli rétegeit, hanem a reprezentatív történetekben hagyományozott lehetséges város topográfiájának fölépítésével is. Ennek szándékával építette bele a létező városba azt a lehetséges várost, melyet a helyi önazonosság számára (is) kultikus Shakespeare-szöveg, a Rómeó és Julia cselekménytere létesít. Terve három, mélystrukúrájában analóg szöveget fektetett egymásra: a Shakespeare-dráma szövegét, Verona történelmi városszerkezetét és három meglévő városi épületet, a Júlia-házat, a temetőt és a templomot. Eisenman olvasatában ugyanis Shakespeare szövegének ugyanaz a térmetafizikai szisztémája, mint Verona történelmi városszerkezetének: tudniillik az elválasztottság, az összekapcsolódottság, s kettejük szintézise, az elválasztó összekapcsoltság vagy összekapcsoló elválasztottság. Az elválasztottság téri reprezentációja a drámában Júlia háza, a város szerkezetében a cardo és decumanus. Az összekapcsolás az irodalmi szövegben a templom terében és intézményével történik, míg a város-szövegben a raszteres utcaszerkezet által. A kettő szintézise a drámai miliőben a halál, a városéban a folyó. A szövegtérnek (Shakespeare drámája) és a térszövegnek (Verona történelmi városszerkezete) ilyen analógiái tették lehetővé Eisenmannak, hogy bizonyos épületeket átfunkcionáljon (pl. a temetőt), illetve, hogy fiktíveket létesítsen (pl. Rómeó kastélyát vagy Júlia sírját, melyek nem maradtak fenn). A történelmi és a jelenkori, az imaginárius és a reális helyek egymásra rétegezése és egymásba építése által egy úgynevezett hiperrealitás keletkezett, egy, a fikcióval és a potencialitással feldúsított realitás, melynek már nincs legitimáló eredete, de nincs is szüksége ilyenfajta külső legitimációra (Júlia házában például lényegtelen, hogy mely részletek eredetiek és melyek eredeti ötletek csupán). A valóság és fikció, múlt és jelen, „van” és „lehet” közötti térben keletkezik az a kitalált hely – Eisenman szóhasználatában –, az atopos , ahol a jelentések nem külső vonatkozásokból, hanem intern relációkból keletkeznek, azaz ahol az építészet többé nem szimbólumszerűen, hanem szövegszerűen működik.

[1] Hans Blumenberg, Paradigmák egy metaforológiához ford. Király Edit = H. B. Hajótörés nézővel. Metaforológiai tanulmányok, Bp., Atlantisz Kiadó, 2005, 86.

[2] A megnevezés ugyan hasonlít arra a fogalomra, melyet Christian W. Thomsen használ LiterArchitektur. Wechselwirkungen zwischen  Architektur, Literatur und Kunst im 20. Jahrhundert (Köln, Du Mont Verlag, 1989.) című tanulmánykötetében használ. Thomsen intézmény és kapcsolattörténeti szempontú írásainak címeként a szónak azonban elsődlegesen marketing-tartalma van.

[3] Szintagmatikus azonosságban fellépő jelentésellentét az irónia („De jó vagy hozzám!”– jelentheti azt is, „jó vagy”, azt is, „gonosz vagy”), jelentéselbizonytalanítás a retorikus kérdés (amennyiben az is bizonytalan, hogy kérdésként kell-e felfogni – pl.„Mit ér az ember, ha magyar?”(Ady Endre: Az ős Kaján), jelentésbeli irányváltás az illokúció (pl. az állításnak látszó kérés: De hideg van itt! Jelentheti azt is: Csukd be az ablakot!).

[4] Pl. ha a hangtani ismétlések (pl. rímhelyzet, alliteráció), hangtani átrendezések (anagramma: termelékenység/megkéselt erény), részleges ismétlések (ilyen eset még nem esett) olyan szavak között is kapcsolatot létesítnek, melyek jelentéstani szinten nem állnak kapcsolatban egymással.

[5] Paul de Man, Hypogramma és inskripció, ford. Nemes Péter, = P.D., Olvasás és történelem. Válogatott írások, Bp., Osiris, 2002, 410.

[6] Derrida formulájával ez a „s’ entendre parler”, a „magát hallva/értve beszélés” vö. Jacques Derrida, Grammatológia, ford. Molnár Miklós, Bp., Életünk–Magyar Műhely, 1991, 27.   

[7] Ennek egyik elhíresült esete, a Glas (1974) című kép/szöveg úgynevezett oltványtechnikával kialakított struktúrája. A szöveg két egymásra felelő, egymást blaszfémikusan továbbíró és kioltó része két kolumnába van tördelve, a bal oldali a filozófiatörténet kultuszfigurájának, Hegelnek a családfelfogására, a jobb Jean Genet, a pán botrányos életű drámaíró szövegeire reflektál. A szövegdarabok véletlenszerű, esetleg/látszólag csupán a szövegtördelés előidézte találkozásai a lineáris íráshagyomány megtörésének kísérletei, a nagy európai diszkurzusrend, a könyv dekonstruálásának technikája. 

[8] „ A dekonstrukció nem olyasmi, amit mi adunk hozzá a szöveghez, hanem eleve ez alkotja magát a szöveget. Ld. Paul de Man, Szemiológia és retorika, ford. Fogarasi György= P.D. Az olvasás allegóriái, Szeged, Ictus Kiadó, 1999, 32.

[9]Architektur als eine zweite Sprache: die Texte des Dazwischen (Az építészet mint második nyelv: a között szövegei) = P. E. Aura und Exzess. Zur Überwindung der Metaphysik in der Architektur, németre ford. Ulrich Schwarz, Martina Kögl, Wien, Passagen Verlag, 1995, 151-165.; Die Architektur und das Problem der rhetorischen Figur (Az építészet és a retorikai alakzat problémája), = Aura und Exzess, …, 99-109.; Architektur Schreiben. Ein Gespräch zwischen Peter Eisenman und Jacques Derrida (Építészet-írás. Peter Eisenman és Jacques Derrida  beszélgetése) (1993), = Aura und Exzess…, 295-306. (eredeti megjelenésük adatait ld. Kunszt György–Klein Rudolf, Peter Eisenman. A dekonstruktivizmustól a foldingig, Bp., Akadémiai Kiadó, 1999, 128-130.) Említést érdemel New York-i Institute for Architecture and Urban Studies (melynek működésében Eisenmannak is nagy szerepe van) “Writing Architecture” 1990-es évek közepén indult könyvsorozata is.

[10] ld. erről részletesen Kunszt György–Klein Rudolf, Peter Eisenman…i.m. 36-44. oldalait

[11] ld. 11. jegyzet

[12]  A szöveghely alighanem Heidegger Raum//einräumen koncepcióját hozza itt játékba.

[13] Beszédesek ebből a szempontból azok az önértelmező történetek, melyeket tervmunkálataikhoz írtak a dekon építőmesterei. Szinte a DADA véletlen-mítosza ismétlődik abban, ahogy Eisenman leírja, hogyan vezetődött le a platoni chora szavából a nyelvi impulzus követésével az a korall-forma, amely aztán a Parc de la Villette formai alapja is lett – az „anekdota” magyarul is olvasható Klein Rudolf – Kunszt György, Peter Eisenmann, A dekonstruktivizmustól a foldingig, (Bp., Akadémiai Kiadó, 1999.) című könyvében, a 21. oldalon.

[14]Sigmund Freud, Rossz közérzet a kultúrában, ford. Linczényi Adorján, = S. F.,  Esszék, Bp., Gondolat Kiadó, 1982, 335.