Corpora in Si(gh)te

doubleNegatives Architecture: Sota Ichikawa (J), Marói Ákos (H), Max Rheiner (CH), Kaoru Kobata (J)
11. Nemzetközi Építészeti Kiállítás, Velencei Biennále, 2008. szeptember 14. – november 23.

Szöveg: Aknai Katalin

Kurátor: Július Gyula

Nem mondanám, hogy az idei velencei építészeti biennále magyar pályázata, a japán – svájci – magyar együttmûködéssel megvalósult Corpora in Si(gh)te (CiS) könnyû befogadói helyzetbe segít egy átlagos építészeti és médiatechnológiai ismeretekkel rendelkezõ nézõt. A koncepció erõs vizuális ingert küldött a címlapra, amibõl elsõ pillantásra utópikus határokat ostromló látvány-architektúra bontakozott ki a naiv szemlélõben. Ez még azelõtt történt, hogy az bármit tudhatott volna, a szuperszemrõl (super eye), a bõvítettvalóság-nézetrõl vagy az intelligens porról (intelligent dust), aminek a többi között ez a rendszer-formáció a létét köszönheti.

A Corpora különleges képzõdmény. Itteni füleknek nem hangzik idegenül, hogy organikus építészetnek is nevezi magát, ám szemléletében (ami a megvalósulással szinte maradéktalanul lefedhetõ) lényegesen tér el a szokásos koordinátáktól. Elõször is azért, mert ez a helyspecifikus installáció akkor kezd létezni, számunkra is érzékelhetõ volument nyerni, amikor azt egy számítógépes szoftver hozza mûködésbe. Ekkor a környezetébõl nyert adatok (valósidejû dialógusa) alapján építi fel, és bontja le önmaga struktúráját, mint egy felgyorsított élettartamú sejt-mátrix. A Corporát megalkotó dNA csoport több mint tíz éve dolgozik egy olyan építészeti modell megalkotásán, ami a hagyományos (reneszánsz óta érvényben lévõ) külsõ pontban rögzített szemlélõ pozícióját elmozdítja statikus, passzív, megfigyelésre kódolt helyzetébõl. A realitások közelében maradva, abból az egyszerû ténybõl indultak ki, hogy a tér az egyes ember számára nem egy nézõpontú, változtathatatlan, egynemû közegként jelenik meg, hanem dinamikusan és szubjektíve sokféleképpen létezõ valóságként. Az elgondoláshoz az elméleti „lökést” az internet kilencvenes években gyorsan alakuló információs közege és arra gyorsan reflektáló elmélete adta meg. Az internet hálózati rendszere irányította a figyelmet azokra a gyorsan létrejövõ, alulról építkezõ csoportokra, amelyek egymásra folyamatosan reagálva szimultán szervezõdésekké (ezeket grafikusan leíró) hálózatokká alakulnak. Yukiko Shikata és csapata tehát azon fáradozik, hogy a valós és virtuális tér összekapcsolásával a szemlélõ szubjektumot a világ folyamatosan változó, újszerû megélése felé vigye.

A magyar kiállításban a nemzetközi médiamûvészeti invenció találkozott azzal kurátori elképzeléssel, hogy Maróti Géza 1909-es szecessziós velencei pavilonját Július Gyula megfogalmazásával élve, „talált tárgyként” a Corporával fuzionálja, amelynek ez az elsõ, európai helyszínre adaptált bemutatója. A pályázati szakaszban egyébként több olyan mozzanat is volt, ami a biennále-masinéria áttekinthetõbb, egyértelmûbb, és transzparens mûködésére utalt. A Mûcsarnok a kiállítás produkciós vezetõjét kereste meg a pályázattal, és nyitva hagyta azt képzõmûvészek, építészek, és egyéb alkotócsoportok elõtt, olyan vonzó alternatívát eredményezett, hogy maga az intézmény is rendkívülinek találta a beérkezett pályamunkák sokaságát. Ugyancsak a biztonságérzetet növelte, hogy a Mûcsarnok honlapján (majdenem) valós idõben lehet követni a projekt alakulását, olvasni a katalógus szövegeit, blogolni – a valós idõben, éppen most is.

Aaron Betsky, az idei biennále kurátora (a rotterdami Netherlands Architecture Institut korábbi és a Cincinatti Art Museum jelenlegi igazgatója) hivatalos, ám annál profetikusabb hangzású manifesztumát olvasva könnyen olyan érzésünk támadhat, hogy a magyar koncepció akadály nélkül úszott rá erre a felhívásra. Mit is állít Betsky? Az „Építészet az épületen túl”-koncepció abból az állításból indult ki, hogy az építészet nem azonos az épülettel. Majd eggyel tovább is megy: az épület az építészet síremléke, annak a vágynak az üledéke, hogy általa egy szebb és jobb, a mindennapok lehetõségein túlmutató világ teremthetõ. Betsky gondolatmenetében ez annyit jelent, hogy mire az épület eleget tesz funkcionális teendõinek, valahogy az építészet (gondolat?) párolog el belõle. Éppen ezért, ez a biennále kevéssé létezõ épületeket kíván bemutatni. Betsky szerint egy kis szünetre van szükség; a kísérletezésre, különféle átmeneti struktúrákra, néhány vázlatra vagy térképre, túl az építés támasztotta reflexektõl és kötöttségektõl, és olyan építészet-fogalmat kellene teremteni, ami nem problémákat old meg, hanem rámutat és artikulálja azokat. Egy a valóságot megkérdõjelezõ építészetre lenne szükség. A Corpora ezt úgy valósítja, meg hogy a legegzaktabb módon veszi figyelembe a valóság mérhetõ adatait.[1] A magyar pavilont tekinti centrumnak, és a körülötte elhelyezett, negyven szenzorból álló rendszer (smart dust=okos por) rajzolja föl az épületet, amelynek pillérei a környezet változó paramétereinek: mint hõmérsékletet, fényerõsség, szélirány stb. feldolgozása. Az egymással intelligens kapcsolatban álló érzékelõk egyidejû információt gyûjtenek be és osztanak meg egymással. Ez a nagy érzékenységû, fluid információ-architektúra önálló térpercepcióval rendelkezik, és megjelenését az érzékelése alá vont területen megjelenõ látogatók dinamikája is befolyásolja. A perspektívaváltást (a külsõ nézõpont belsõvé transzponálása) szintén a dNA által kidolgozott szuperszem technológia teszi lehetõvé, amit a könnyebb elképzelhetõség kedvéért, a rovarok összetett szeméhez szokás hasonlítani. A föntebb említett szenzoros érzékelõk csomópontokba futnak össze, s ezek mindegyike egyben belsõ, térbeli nézõpont is. A szuperszem egyszerre figyeli önmagát egy adott tartományban, és vizsgálja saját környezetét, stabilitását, kapcsolatai számát, majd döntést hoz, hogy leépül, beépül, klónozza, állandósítja magát, vagy dinamizálódik. A látványt – mondják – úgy kell elképzelni, mintha egy gömbfelület tükrözné vissza 360 fokban a környezetet. Az elképzelés kézmûves megvalósíthatóságához Csörgõ Attila Narancs-tér fotóprojektje szolgáltathatja az analógiát, a biennále pavilonban pedig egy látszólag konstruktivista makettre emlékeztetõ rácsszerkezet segít vizualizálni a belsõ perspektívát. Ez valójában a Corpora egy adott pillanatban kimerevített és fizikailag megtestesült állapotát mutatja.

Nem minden magától értetõdõ ebben a projektben, de ahhoz, hogy a megértés/felérzés közelébe jussunk, nagyon hasznos és tanulságos volt a katalógus szövegeinek elolvasása, a magyarázó ábrák, számítógépes állapotsorok, projekciók végigböngészése. Körülbelül e szövegek, értelmezések végére érve, bontakozik ki a – jóllehet személyre szabott – lényeg, hogy ugyanarra a dologra mutat rá, ugyanazt a történetet mondja végig kulturális vagy tudományos identitásából fakadóan más-más nézõpontból, a japán médiaközpont vezetõje, a kutató-biológus, az építész, az építészettörténész, vagy éppen a befogadás nehézségeirõl gondolkodó médiamûvész. Az építmény tehát nem csak vizuálisan bontakozik ki a percepcióban, hanem a szövegek szintjén is „teresedik”, mondhatni, az olvasás valós idejében épül, strukturálódik újra a gondolati konstrukció.

Kérdés persze, miféle gyakorlati, kézzelfogható megvalósulással kecsegtet az elgondolás. A japán szakemberek nem késlekedtek megalkotni az algoritmus egyetlen pillanatban megállított állapotát, amely a való világban algoritmikus falként vagy könyvespolcként élheti mindennapi életét. Érdekes, hogy az a két megvalósult tárgy, (Tokióban a Tama Art University Algoritmikus fala, ill. ugyancsak Tokió egyik legdinamikusabban fejlõdõ Roppongi negyedének egyik irodaházban felállított térberendezése) a papírhajtogatással képzett térbeli formák mûvészetére, az origamira emlékeztet, csak éppen a szigorú formaadás kényszere nélkül.

Bizonyára közhelyes megállapítás, hogy a Corpora japán, és a beszédhelyzet pillanatnyiságánál fogva, a magyar helyzetbõl is más-más módon látszik (de ezt megengedi a sokat emlegetett belsõ perspektíva). Éppen ezért szeretnék felidézni két munkát a kilencvenes évek közepérõl, amelyek a Corporában is érintett „metafizikai esetet” konceptuális módon teszik érzékelhetõvé, és felmentenek a bevezetõben felvillantott naiv befogadás múltba tekintõ vétke alól.

El-Hassan Róza a térnek és az idõnek adott formát a Pillangó hatás kiállításra készített Önmagával összekötött fa címû nagyméretû fotóján, ahol nem tett mást, mint „ugyanazt” a fát fényképezte le két idõpillanatban, majd aprólékos munkával, egyenes vonalakkal kötötte össze az identikus részleteket a két képen. Hogy az idõnek lehet formája, térbeli kiterjedése, és hogy tisztán fogalmi természetû dolgokat egyszerû módon lehet vizualizálni, arra az egyik elsõ élmény El-Hassan mûve volt. A másik mû Várnai Gyula székesfehérvári kiállításának (szöveginstalláció) egyetlen mondata volt, ami a következõképpen hangzott: „A valóság attól függõen más és más, hogy megfigyeljük-e, vagy sem. W. H.” Heisenberg e nagy karriert befutott mondata és a többszörösen rétegzett installáció egyetlen aspektusára mutatnék rá. A mondat csak egyetlen, kitüntetett nézõpontból olvasható, ám ahhoz hogy ez maradéktalanul megvalósulhasson, meg kell találni ezt a kitüntetett pontot. A legkisebb elmozdulás az egész felbomlásával jár, a folytonosnak hitt kép felismerhetetlenül, anamorfikusan torzul. Várnai ugyan kitüntette az egyetlen pontot, de a felbomlással járó vizuális „összeomlás” az egynézõpontúság hierarchiáját kezdi ki, ezzel szimultán módon a szemlélõ helyzetének viszonylagosságára kérdez rá. Akár a Corpora egyik központi gondolata – a megvalósulás más-más kódjai szerint.

Jegyzetek:

[1]http://corpora.ycam.jp ill. A Corpora in Si(gh)te a magyar pavilonban. In: Corpora in Si(gh)te Book II. (kat.) Szerk.: Pásztor Erika Katalin, Mûcsarnok, Budapest, 2008. 10-11.