Makovecz Imre
1935-2011

Tudjuk, hosszú időn át küzdött betegségekkel, tudomást sem véve fenyegetésükről. Ezért hittük, soha nem jön el az a pillanat, hogy nincs köztünk. Most váratlanul ránk nehezedik a felismerés, hogy innentől minden másképp van a világban. A sorolhatatlanul sok dolog között, amit szemléletéből elsajátítottunk, hirtelen különös fontosságot nyert, hogy a feladatunk az életben azokhoz kötődik, akikkel együtt, egy időben adatik élnünk. Most már azzal kell gazdálkodnunk, amit eddig kaptunk, de közvetlenül már nem kaphatunk meg tőle.

Makovecz Imre egyedülálló jelenség a magyar építészetben. Soha nem volt a magyar építészetnek ilyen nemzetközi tekintélye és ismertsége, mint amilyen általa lett a nyolcvanas évektől. Soha nem volt iskolateremtő erő a szakmában, amely ilyen tudatosan és eredményesen működött volna. Soha nem volt magyar építész, akinek a hazai hagyományba kötődő alkotásai a határokon túli követőkre találtak volna. Soha nem fordult elő, hogy egy nemzetközi építészeti áramlaton belül magyar építész munkái váljanak mértékadó minőséggé. Nem volt rá példa, hogy építész hozzá hasonló mértékben alakítsa a társadalmi folyamatokat, járuljon hozzá a kisközösségek fejlődéséhez. Építészete, amelyet stílusteremtő mesterként művelt, eszköz volt a kezében arra, hogy az általa egyedül elfogadhatónak tekintett társadalmi normalitást szolgálja, az ég és föld közötti harmóniát újra és újra megteremtse. Művei önmagukban is csodálhatók, de nem érthetők meg történetük, egyedi drámájuk ismerete nélkül. A helyzet mély megismerésén alapuló bátorsággal vetette bele magát az alkotásai révén létrejövő drámai folymatokba, hogy a katarzissal gyógyítani legyen képes, a művészet legősibb, legszentebb hivatását betöltve. Minél nagyobb, átláthatatlanabb közösségekről vagy földi hatalmasságokról volt szó, annál nehezebb volt uralni a drámákat. Sok terve ezért maradt megvalósítatlan, amelyeknek nem csak a „megtörténhetett volna” birodalmában kellett volna szellemi nagyságát hirdetniük; ha „megtörténtek volna”, általános érvényű mondanivalójukat a szerves építészet mibenlétéről, szerepéről, társadalmi felelősségéről jobban ismerhetné a nagyvilág. A huszadik századi építészet mérföldkövei lehetnének a sárospataki művelődési házhoz, a visegrádi erdei művelődési házhoz, a paksi templomhoz, a piliscsabai Stephaneumhoz hasonlóan a soproni Nagytómalom üdülőtelepe, a velencei tavi ifjúsági központ, a kivitelezés során tönkretett győri áruház, a húsz egynéhány éve befejezetlen szigetvári színház, a németországi witteni főiskola, hannoveri Demeter-ház, a londoni kiállítási pavilon, a piliscsabai egyetemi templom. Legnagyobb szabású látomása, művészetének szintetizáló alkotása a felső-krisztinavárosi templom. Aligha van építész, akinek nem Gaudí Sagrada Familiája jut eszébe a számítógép tempójában és stílusában élő korunkban felfoghatatlan igényességű ceruzarajzok láttán. De nem csak a kereszténység lényegének dogmáktól idegen felfogásában és építészeti formába öntésében van a hasonlóság, hanem abban a kihívásban is, amit a terv sugároz. A bátorságban, amely a legnagyratörőbb álom megvalósíthatóságában bízik, mert tudja, hogy csak a tökéletesre való törekvésnek van értelme. Gaudí úgy hagyta az utókorra a templom építését, hogy a katalán nép a felépítésével bizonyíthatja saját fennmaradását és annak jogosságát. Makovecz Imre még csak terveket, a munkatársai által engedélyezési szinten megrajzolt terveket hagyhatott ránk. És a kihívást. Azzal az ösztönző teherrel, hogy a tehetségéhez, jelentőségéhez gondolkodói nagyságához méltó feladat megvalósítását megtagadta tőle az a társadalom, amelynek méltóságát visszaadni segített, nagyon kevesekhez mérhető eredményességgel. A sors különös kegye és intése, hogy Makovecz Imre halála előtt két hónappal nyílt meg a Vatikán VI. Pál pápáról elnevezett, Pier Luigi Nervi által tervezett csarnokában hatvan művész kiállítása, akiket a pápa hívott Rómába, hogy az egyház és a kortárs művészet kapcsolatának új lehetőségeit műveik segítségével bemutassa. A Vatikáni kiállítóterem falán függ a felső-krisztinavárosi templom rajza Niemeyer, Piano, Zaha Hadid, Portoghesi, Chipperfield, Botta, Calatrava munkáinak társaságában. Makovecz Imre helyét a nemzetközi építészetben ez a névsor világosan kijelöli. A templom felépítésével a mester közössége és tisztelői is kijelölhetik a maguk helyét a világban.

Gerle János

Makovecz Imre testamentuma

A nagy személyiség, de akár közeli szerettünk halála mentén is gyakran önmarcangoló kérdéseket teszünk fel magunknak: miért is történt így meg így? A Mester már a Műegyetemen mágnesként vonzott bennünket, szabadkurzusának hallgatóit, aztán tanítványa lettem az Iparon. Tanítása egyértelmű, halála nyomán mégis sok a “miért”. Miért, hogy a nemzetközi térben a legismertebb magyar építészt itthon mellőzték? Miért nem épülhetett Budapesten jelentős épülete? Miért nem értette meg a hivatalos kultúra egyik pólusa sem az általa kínált gyógyító művészetet? És miért megkérdőjelezhetetlen tanítói teljesítménye mégis? Mindezt a gyász pillanataiban egy tömör műfaj kánonjában megválaszolni ha talán nem is tapintatlan, mindenestre reménytelen vállalkozás. De a Mester csak az egyenes beszédet szerette, kísérletet teszek hát a fenti kérdésekre lehetséges válaszoknak legalább a vázlatát adni – itt és most.
A fiatal építész Makovecz nem nyugodott bele sem a vidék szocialista szövetkezetesítésével, sem az EU mezőgazdasági politikájával együtt járó ukázba. Abba, hogy a népi kultúra elveszítette volna teremtőerejét, hogy a kultúra-kibocsátók néptől egyre távolabb regnáló uralkodó-elitje alakítsa ki létünk szellemi kereteit. Makovecz Imre mágikus alapú, bár apadó ágba szorított, mégis sodró erejű, máig élő földalatti folyamként értelmezte a népművészetet. A folyó roppant energiái a bartóki tiszta forrás bőségét ígérték, ma is reményt adnak. Ez a közkeletű hasonlat azt írja le, hogy az ösztönélet mélyéről érkező erők újra és újra képesek a teremtés lehetőségével szolgálni.
Ez egyszerre avantgárd és ellenzéki építészeti program volt a 70-es, 80-as években és az maradt az utóbbi két évtizedben is. Csak mára retrier a neve ennek a friss és hiteles kortársi avantgárdnak. Az 1970-es évek elején, lakáson és tantermekben indított Makovecz-iskola „Minimál-tér stúdiumok” pályázata/performansza volt az első – a nyugati body art-tal parallel – emblematikus lépés. Igen, a magyar klasszikus avantgárdnak lehetett volna a nyugatitól független folytatása, ha… A „Mozgástanulmányok” architektúrájának gondolkodása olyan kapcsolatba hozható Lábán Rudolf modern tánc-lejegyző írásával, Kodály Zoltán kézjelekre épített vizualizált zenéjével, mint Rudolf Steiner antropozófiája az euritmiával. A magyar organikus építészet számára a kezdetek azonban többet is adtak. Ezek a „jelek” az antropomorf tér újjászülető/reneszánsz szentségének hierophániái lettek.
Az organikusok „alternatív” szakralitását sem a régi, sem az új hatalom nem szenvedhette. A Mester tabukat sértett, sőt, a kimondhatatlant is megalkuvás nélkül kikiabálta. Így lehetett, hogy Makovecz Sevilla-i pavilonját „kint felejtették”, a paksi, siófoki, kolozsvári (és egyre inkább „határon túli”) egyházi megbízások a centrumtól távol valósulhattak meg, a Piliscsabai Campust sem fejezhette be.
De ugyanakkor ez a művészeti (nem politikai) „tűrt” pozíció segítette, hogy Makovecz alkotóként és közéleti emberként is „energiákkal teli Fiatal” maradjon – a Lechner féle, Műegyetemen szerveződő egykori Fiatalok, Kós, Jánszky és a többiek mozgalma szerint. Sőt, „még fiatalabb”, mert az ő történeti formakincsüket hozzáadta a szellemtörténet 20. századi nóvumait. Így lett azután, hogy templomainak formáit több egyházi vezető „pogánynak” minősítette, és ez megnehezítette az oeuvre kiteljesedését: a ház térbeli antropomorfiájának megformálásában egyre nagyobb fontosságot tulajdonított a grafikus részleteknek. De műveiben és tanításában soha nem feledkezett meg az „egész” elemzéséről, célja volt a szellemi dimenzióba emelt megértés, a sérült világ „szociális építészettel” elvégzendő gyógyítása – a lá „Josef Beuys: szociális plasztika”. Az alantasnak, primitívnek, de minimum anakronisztikusnak bélyegzett népi kultúrát (a népzenei- és táncházi mozgalommal karöltve) kiemelte passzivitásából, a vidék önellátó képességére alapozta a faluházak építését. És ennek az építődrámának olyan mágus karakterű dramaturgja lett, mint az európai avantgárd színház pápái: a lengyel Tadeusz Kantor vagy a brit-francia Peter Brook.
Makovecz felismerte a “határon túlinak” nevezett megrendelőkben duzzadó társadalmi energiák fontosságát. Tudta, hogy az elnyomott etnikumoknak, etnikai szórványoknak mindig roppant ereje van. A szegregációban, elnyomásban a kelták, a zsidók vagy a baszkok és a székelyek elszakadva saját társadalmaik többségi „magas kultúrájától” a holisztikus, a természetben lehetséges létezés őrzői lettek. A szerves-tradicionális léthez tartozó tudás szakrális csatornákon – valamiféle beavatottságot feltételezve – hagyományozódik: a (néprajzkutató, a társadalompszichológus) egyszerre tudós és alkotó műépítészek beleérző segítségével.
Ezt az ősi eredetű építész-szerepet szánta a Mester tanítványainak. Így a második, immár valódi társadalmi térben megtett ugrás a Kós Károly Egyesülés Vándoriskolájából kikerülő főépítészek beléptetése az országépítésbe. Ennek legfrissebb tanúságtétele: a felsőzsolcai árvízi és a bakonyi vörösiszap-katasztrófa utáni újjáépítés szociális szemléletű, empatikus megvalósítása (a kápolna megépítése az utódokra maradt). Biztosra veszem, hogy más építészirodák is sikerrel segítettek volna, de a fanyalgók kedvéért hozzá kell tennem: a Hollókői tűzvész után épült ősi formák nyomán kialakított falu lett az első magyar Világörökség listára vett építészeti emlékünk.
Bartóknál, Kós Károlynál nem vitatják a fenti, „egyszerre tudós és művész” kettős szerepet a modernitás képviselői sem. De a néha sommás, előítéletekkel is érvelő Makovecz-kommentárokat soszor értetlenül fogadtuk. Makovecz kompetenciáját az (építész)filozófia, a szociológia, a grafika, a plasztika területén, és az organikus iskola nemzetközi vezetőjét, a kellemetlen, az ösztöneit nem zabolázó, a „kérlelhetetlen harcos” archetípusát megjelenítő nehéz embert, nehezen emésztette meg a honi hivatalosság is. Mindez kényszerűen alakította az építész pályáját. Így kellett legyen, a próféták sorsa ez.
Most a gazdasági és morális válságban azonban látjuk, hogyan esik önmaga áldozatául a termékek és a kultúra egyetemes „áruforgalma”. Akár meg is szűnhet az iparszerűen előállított, szelleminek nevezett termékek piaca. A látnok, ha tetszik, akkor az “elemző Makovecz” jó időben érzékelte, hogy ezen a globális terepen a „szép” és a „jó” elveszíti hitelét, a jelenleg érvényes normák a művészetben lassan kiüresednek. Makovecz tanítása olvasatomban: az „igaz” etikai ismérveinek újra tartalmaznia kell mindazt, amit sokáig a vallás köré szerveződő élet önmagán túlmutató teljességének minőségei magukban foglaltak. Ebben a modellben nincs helye az olyan profitra termelt tömegkultúrának, amelyben a művészetek szellemi aktivitás nélkül is befogadhatóak.
E prófécia ismeretében vizuális-szellemi élményként élhetőek meg a Makovecz életmű égi-földi házai: a velencei étterem, a visegrádi erdei művelődési ház, a sárospataki kultúrpalota, a makói és a lendvai színházak, a paksi, siófoki a csíkszeredai és számos más templom, az épülő kopt kolostor Taposiris Magnában, a londoni kiállítási pavilon, a piliscsabai Stephaneum, az egri uszoda, a félig készen is kozmikus erőt sugárzó makói fürdő, és a Gaudí Sagrada Familiájához hasonlítható Felső-Krisztinavárosi templom tervei. Az a grafikai oeuvre is, ami nem választható le a szerves építészetről, sőt ennek gyakran mesteriskolai demonstrációja, rajzos testamentum.

Szegő György