Szöveg: Hoppál Mihály

Egy közös barátunk mutatott be Csete Györgynek még az 1970-es évek elején. Élénken él emlékezetemben, hogy egy – feltehetően akkoriban készített – linómetszetével is megajándékozott, amely egy fekvő férfialakot ábrázolt. Már azért is emlékezetes maradt a kis kép, mert az alaknak hiányzott a feje. Évekig kint volt a falon, mert annyira érdekesnek találtam a tenyérnyi metszetet. Remélem, hogy gyűjteményeim mélyéről egyszer majd előkerül ez a korai Csete mű, mert nem szokásom kidobni semmit.

Az 1960-as évek az egyetemi évek voltak életemben, ez egyúttal azt is jelentette, hogy festettem, mégpedig absztrakt képeket. Mint egyetemi hallgató és néprajz szakos, természetesen akkor ismerkedtem a magyar népművészet motívum világával. Próbáltam megérteni a díszítmények, a festett és hímzett motívumok kapcsolódási törvényszerűségeit, rejtett jelentéseit, röviden a motívum működését. Lükő Gábor művei sokat segítettek ebben.

Az 1970-es évek elején indítottam el a Folklór archívum című folyóiratot, amelynek második számát teljes egészében a hazai fejfák bemutatásának szenteltük. Több mint félezer rajz segítségével, melyeket Nagy Dezső, a gyűjtő és szerző készített.

1976 októberének végén a közös születésnap és a nemzeti ünnep (a forradalom emlékére, ami akkor még nem volt hivatalos ünnep!) a barátaimmal együtt ünnepeltünk. A Folklór archívum második számából adtam Csete Györgynek, aki aztán a 126. oldalra beragasztott egy rajzot az ő általa tervezett paksi panelházak díszítményeiről, amelyek a 127. oldal néhány fejfájának faragványaival mutat hasonlóságot. Csete azokban az években (és egész életében) igyekezett olyan épületeket tervezni, amelyek az „organikus építészet” jegyeit viselték magukon. Más szavakkal, a modern építészeten belül a nemzeti jelleg is megjelent az épületeken. Egyszerűen mondva: a motívum megjelenése, továbbélése, működése volt a fontos a számára.

Régi naplójegyzeteim szerint 1977-ben Hajdúszoboszlón, 1978-ban pedig Karcagon nyitottam meg Csete Ildikó textilművész és Kun Éva keramikus közös kiállítását. Emlékezetem szerint azért esett rám Csetéék választása, mert a megnyitó beszédben mindig megemlítettem, hogy azokat a művészeket, akik vállalják a népi motívumok, a magyar népművészet egyes jelképeinek átmentését saját művészetükbe, az ‘etno-art’ csoport tagjainak tekinthetjük. Hogy milyen motívumokról volt szó, azt jól illusztrálja az a meghívó, amelyet Hódmezővásárhelyt adott ki a Petőfi Művelődési Központ. 1993. február 16-án A néphagyomány mai művészetünkben címmel tartott előadást Csete György, Csete Ildikó pedig kiállította népi motívumokkal díszített vásznait.

A meghívó hátsó oldalán Gyurka jelezte, hogy nem tud részt venni azon a testületi ülésen, amelyen minden éven eldöntöttük, hogy az adott évben, ki kapja a Március 12-e Emlékérmet. (vö. Hoppál Mihály, szerk.: Március 15-e Emlékérem. Budapest, 2012. Széphalom Könyvműhely és Méry Ratio). Ezt az érmet 1981-től kezdve három évtizeden keresztül, minden március 15-én egy bensőséges ünnepség keretében adtuk át egy arra érdemes hazánkfiának, aki tett valami fontosan a haza javára. Csete György is megérdemelte volna e kitüntetést, de mint alapítók, már az induláskor megegyeztünk abban, hogy magunknak nem osztunk díjat.

Az alapításról így emlékezett meg abban a kiadványban, amelyet 2012-ben jelentettünk meg, és amelyben az alapítók és a kitüntetettek visszaemlékeztek az ünnepségekre: „A díjat Hoppál Mihállyal azért találtuk ki, mert amikor húsz évvel ezelőtt az állami kitüntetéseket osztották, egy bizonyos kör rendre kimaradt ebből. Ezért úgy döntöttünk, hogy a megbecsülést szerzett kimaradottakat mi egy társasági elismeréssel díjazzuk. A dolog pikantériája, hogy a testületi üléseket kezdetben minden évben a Pilvaxban tartottuk, ott beszéltük meg a következő évi Március 15-e Díj sorsát, pedig köztudomású volt, hogy a Kávéház hemzsegett a ‘poloskáktól’. Bennünket ez nem érdekelt. Mindenkinek megvolt természetesen akkoriban a maga ünnepe, számunkra ezek az alkalmak csaknem annyit adtak, mint a Karácsony. Ezzel meg is határoztam, hogy mit jelentett nekem ez a nap és az összejövetel, melyet minden évben Hoppál Mihályék lakásában tartottunk meg.” (Március 15-e Emlékérem. szerk.: Hoppál Mihály, Budapest, 2012. p. 23)

Ezek a szavak igen őszintén és világosan szóltak arról, hogy mit jelentett Csete Györgynek a ‘márciusi ifjak’ közössége és az ünnep együttes megülése. Egyszerűen arról volt szó, hogy a baráti társaság a közös ünnepléssel mintegy megszentelte ezt a napot. Az együtt-levés és együtt evés megerősítette a barátság szálait, s ez azokban az években nagyon sokat jelentett. A hit az összetartozás erejében és a népművészet – értsd: a kulturális motívumok – erejében felismertette bennünk a fényt, hogy van a magyar kultúrában egy olyan erő, melyet a készülő művekben, házakban, vagyis az építészetben, filmekben például a János vitézben vagy a Fehérlófiában, vagy az írásokban, a tanulmányokban, amelyek a népművészet jel és jelkép rendszeréről szólnak, azt lehet és kell használni. Ha olyan művek születnek, amelyek az etno art stílusában készülnek, akkor azok erősebbek lesznek ezáltal. A kulturálisan jól beágyazott motívumok felismerhető sora a művekben jól látható stílust hoz létre – ez a motívum működése. A művész kezét és fantáziáját a motívum vezeti – csak hagyni kell, hogy a kultúra belső grammatikája mint valami belső motor vezéreljen. Ezek a gondolatok foglalkoztattak minket, és ezeknek a megvitatása volt a baráti beszélgetések fő tárgya azokban az években a Jankovics-Rubovszky-féle szalonban, minden hónap első szombatján. Valamint minden évben a március 15-i ünnepélyen, miután az emlékérmet átadtuk az arra érdemesült kitüntetettnek.