A városkép felbomlása

Szöveg: Paul Virilio†
Fordítás: Tillmann Ármin

A határ fogalma az őskor cölöpkerítései óta némi jelentésmódosuláson ment keresztül, ami egyaránt vonatkozik annak felületére [façade], mint ahogy annak ellentétére is. A palánktól a kőből készült erődfalon át egészen a képernyőig a felülethatár [surface-limite] állandó, észrevehető és észrevétlen átalakulásoknak volt kitéve. Feltehetőleg ennek az átalakulási folyamatnak az utolsó képződménye az interfész.
Ajánlatos tehát újszerűen eljárni és feltenni a kérdést: hogyan jutunk be a városba, illetve rendelkeznek-e még egyáltalán homlokzattal a nagyvárosok? Mikor mondhatjuk, hogy a várossal szemben vagyunk, hogy azt szemléljük? Az aller à la ville (városba menni) köznapi kifejezése, ami a 19. században bevett „városba utazni” helyére lépett, mintha elárulna valamit a szemköztivel kapcsolatos bizonytalanságból (mintha sosem a város előtt lennénk, hanem mindig a városban). Ha a modern nagyváros még egyáltalán meghatározható helyként vagy földrajzi pozícióként, úgy nem szabad összetévesztenünk város és vidék régi ellentétével, ahogyan centrum és periféria ellentétével sem. Hogy a város szerkezete meghatározott hellyel és meghatározott iránnyal rendelkezik, az már régóta nem magától értetődő. Jóllehet, a város kontúrjai nem csak az elővárosok burjánzásával bomlottak fel, hanem – kivált a szállítástechnika és az új (tele)kommunikációs eszközök forradalmai folytán – az intra muros és extra muros ellentéte mintegy magától vált semlegessé. Ez a város peremterületeinek elvárosiasodásához [conurbation] vezetett. Valójában paradox jelenséggel van dolgunk: az építőanyagok átlátszatlansága a nullához konvergál. Jelenleg a paravánhoz hasonló épületszervező struktúrák tűnnek fel, ahol az üveghez és a különféle műanyagokhoz hasonlatosan áttetsző és könnyű nyersanyagok helyettesítik a homlokzatok falegyüttesét; ezzel egyidejűleg a tervtanulmányokban az indigópapír, a transzparens fólia és a plexiüveg kezdi felváltani a papír tömör hordozó médiumát.