Robert Venturi (1925–2018)

Szöveg: Szegő György

Korosztályom talán első meghatározó modernitáskritikai impulzusát Robert Venturi Összetettség és ellentmondás az építészetben (Corvina, 1986) című könyvének tételei jelentették. Ebben azt állította Mies van der Rohe „a kevesebb több” mottójának persziflázsaként: „a kevesebb unalmas”. Az olasz bevándorlók gyermekeként született és a Princetonon diplomázott építész 1954-ben kétéves ösztöndíjat kapott Rómába. Az ott szerzett élmények nyomán hazatérve már a hatvanas években támadást intézett a szerinte megfáradt modernizmus amerikai gyakorlata ellen. Az egyetem után Louis Kahn asszisztenseként dolgozott. Említett elméleti főműve 1966-ban jelent meg, és óriási hatással volt a következő két-három évtized kortárs építészetére.
A philadeplhiai Guild House (1963) oszlopai, köríves ablakai programépületként fricskázták a modernista építészetet. Ugyanitt az egyik amerikai alapító atya, Benjamin Franklin egykori háza alá telepítette annak múzeumát (1976), felül az épület éleinek beton rajza, mint plasztika, nemzetközi hírű építésszé tette. A Franklin Court szimbolizmusa és humora iskolateremtő erővel hatott, a kísérletezés visszatért a megmerevedett modernizmus praxisába. A londoni Cityben a National Gallery bővítése botrányt kavart 1991-ben – mára el sem képzelhető a Picadilly Venturiék posztmodern ál-klasszicizmusa nélkül. Feleségével, Denise Scott Brownnal közösen jegyzett épületei és közéleti szerepvállalása alapján éppen 1991-ben lett Pritzker-díjas. Hamarosan katedrát is kapott a Yale és a Harvard építészeti fakultásain. Az amerikai építészetben Philip Johnson, Charles Moore vagy Robert Graves, az európai posztmodernben Rem Koolhaas és Ricardo Bofill architektúrája jelentették a legerősebb folytatást.
A kelet-európai rendszerváltásban az irányzat elaprózódott és kritikai hatás helyett a kritika céltáblájává vált. Venturi 93 évese, 2018. szeptember 20-án hunyt el – ezzel egy „modern utáni” korszak lezárult.