Yona Friedman (1923–2020)

Szöveg: Szegő György

Yona Friedman (Friedman János, 1923. 06. 05.) világhírű magyar származású francia építész és építészetteoretikus 2020. február 20-án, 96 éves korában elhunyt.
Regényes életrajza a Budapesti Műszaki Egyetemen indulna, ha a zsidótörvények ezt lehetővé tették volna. Már gimnazistaként olyan tudós óriások budapesti előadásai vonzották, mint Kerényi Károly vagy Werner Heisenberg. Kotsis Iván professzor annyira tehetségesnek találta, hogy vendégként 1943/44-ben mégis bejárhatott az Építészkarra. A német megszállás után cionista mentőakciók résztvevőjeként illegalitásba vonult. Az ostrom után, 1946-ban az angolok által blokád alá vett legendás bevándorló hajók egyikén sikerült Palesztinába érkeznie, ahol a haifai műegyetem, a Technion építészkarán tanult – Kotsis Iván ajánlásával mindjárt harmadévre vették fel. Az 1948-as függetlenségi háborúban már hadmérnök volt, erődök és település-erődítmények tervezésében vehetett részt, akárcsak Leonardo és társai 400 évvel előtte. A reneszánsz művészekhez hasonló technikai sokoldalúságának ez a motívuma később, az 1958-as Brüsszeli Világkiállításon bemutatott Hengeres menedék címet viselő projektjében újra előkerült, de csak mint teória aratott sikert.
A haifai egyetem azonban ugyanekkor elutasította a disszertációját. Ebben az évben Franciaországba települt, és mint elméleti szakíró, ünnepelt előadó szerzett hírnevet. Vízionárius elképzeléseit a – még 1956-ban, a Dubrovnikban rendezett 10. CIAM kongresszuson felvázolt – „mobil város” eszméjében, a Manifeste de l’architecture mobile kiáltványban foglalta rendszerbe. Utópisztikus városvízióit illusztráló rajzait kiadták, köteteket és kiállításokat állítottak össze ezekből. Nemzetközi filmes karriert is befutott: a harmadik világ népmesei motívumaiból összeállított animációs filmje 1962-ben elnyerte a Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlán díját. Építészeti terveiben is figyelt a volt gyarmati országok rászoruló népességére.
Yona Friedman mobil építészetének lényege éppen ellentétes volt a francia, a dán, vagy az általunk még jobban ismert szovjet merev, nagypaneles technológiával. Nem találhatott szélesebb – pláne állami – beruházói visszhangra egy olyan moduláris struktúra, ahol ő a lakók igényeinek maximális figyelembevételével gondolta formába önteni a „mobil lakást”. Ez a tervezői idea nem jelölte ki előre az alaprajzot, a falakat vagy az ablakok helyét, a lakókkal együtt gondolta befejezni az építészeti munkát. Elképzelésével évtizedekkel előzte meg a korát; a 2010-ben a budapesti Trafóban (lásd MÉ 2010/6) és 2011-ben a Ludwig Múzeumban megrendezett, magyar építészhallgatók bevonásával megformált kiállítás összerakásában már jóval több megértésre talált a módszere. A magyar kiállítások kapcsán videóinterjút is készítettek vele, abban választékos magyarsággal, légies testbeszéddel érvelt a La Ville Spatial vagy a Pour une architecture Scientifique utópisztikus eszményei mellett.
De térjünk vissza az életmű folytatásához. 1964-ben a Harwardon tanított, majd a Párizs jövőjét, urbanisztikai fejlesztését övező szakmai viták egyik főszereplője lett. A hetvenes években – magyar megkeresésre – Michel Ragonnal és más neves francia építészekkel együtt segített a Svájcban dolgozó Zalotay Elemér referencia-házát fenyegető hatósági bontás megakadályozásában. A megastruktúrában gondolkodó vízionáriusok segítették egymást.
Egyetlen épületet mégis csak meg tudott valósítani: az Angers-i Lycée David új szárnyaként 1978–1980 között kísérleti iskolát építhetett, ahol a diákok, a tanárok és a szülők vitázva, közösen rajzolva, makettezve egy gondolkodó processzus során rendezték össze a funkciót és az építészeti megformálást.
A fent vázolt sokfelé tájékozódó, teoretikus, alig pragmatikus életpálya összefoglalójaként a római MAXXI-ban, 2017-ben rendezték meg életmű kiállítását. A MAXXI / Modern Architecture / XXI. század építészeti múzeum elnevezés szójátékát folytatva, Yona Friedman inkább a XXII. század alkotója volt.