Magánterek és közügyek

9. Építészeti Filmnapok, 2017. 03. 02. – 03. 05.

Szöveg: Götz Eszter

Kilencedik alkalommal rendezte meg a Kortárs Építészeti Központ az Építészeti Filmnapok vetítés- és rendezvénysorozatát. Évről évre nagyobb érdeklődést kelt az építészeti filmek témája, annyira, hogy az idén a fesztivál központjaként működő Toldi mozi pénztára fölött a tábla naponta többször is megjelent: „Minden jegy elkelt.”
Nemrég lezárult életműveket bemutató dokumentumfilmek és lakótelepek sorsát pásztázó mozik, egyszemélyes felderítő túrák és nagyszabású társadalmi problémák elemzései – az idén is nagyon széles volt a válogatás. A legnagyobb érdeklődést persze a tavaly elhunyt Zaha Hadiddal 2013-ban készített életmű-portré vonzotta, sok apró részlettel, vallomással arról, hogyan lett a bagdadi származású matematikusnőből Londonban a világ legismertebb építésze. Remek képet festett az előző évben búcsúztatott Frei Otto innovatív szerepéről Joshua V. Hassel rendező portréfilmje, amelynek filmnyelvi eszközei ugyan egy jó negyedszázados hagyományhoz ragaszkodtak, de szellemisége gyönyörűen megragadta Otto életművének jelentőségét.
Külön blokkba kerültek a modernista építészeti örökség ellentmondásaival foglalkozó filmek, közülük kiemelkedtek Heinz Emigholz német rendező kísérleti nyelven megszólaló, gyakran narráció nélküli filmesszéi, illetve az 1920-as évek bécsi Werkbund kísérletének további sorsával foglalkozó osztrák film. Idén először két játékfilm is fölkerült a fesztivállistára: Ben Wheatley 2015-ös antiutópiája (High-Rise) egy toronyház rémálomszerű közegében játszódik, a román újhullámos rendező, Cristi Puiu 2016-os mozija, a Sieranevada pedig egy nálunk is nagyon ismerős problémát, a panelban összezárt családok drámáját dolgozza fel. Alig ismert világról közvetít Alysa Nahmias, Benjamin Murray 2011-ben leforgatott Befejezetlen terek című mozija, a kubai forradalom idején, egy havannai golfpályán félig megépült, ottfelejtett, majd újra fölfedezett Nemzeti Művészeti Iskola épületéről. A világmegváltó eszme gyors bukásához a romok kínálnak megindító szimbólumot.
A legnagyobb élményt azonban – ahogyan az előző év fesztiváljain is így volt – mégsem a beruházások, nagyobb döntések mögötti folyamatok vagy a sztárépítészek ideáiba való beavatás hozta, hanem azok a mozik, amelyek a nagyvárosi életterekből keresett kiutakkal foglalkoztak. Londoni hajólakók, egy Lisszabon melletti közösségi kert létrehozói, egy amszterdami hajóroncson startup vállalkozást indító fiatalok, alpesi pihenőt építő szlovén közösségek, egy önjelölt berlini „romkutató” – széles a paletta, de mindegyik történetben közös a kényszerektől való megszabadulás vágya, a saját térre való rátalálás. Több film is vizsgálta a lakótelepek világát. Külön szekciót kaptak az Ázsia radikális társadalmi-építészeti átalakulását dokumentáló alkotások, a kínai kacatvárosok esztétikájától (Daniel Whelan: Tucatfölde, 2015) a koreai nagyvárosok sajátos urbanisztikai szlengszótáráig (Nils Clauss: Bikiniszavak, 2017). A közép-európai régió szekciójába az idén cseh és szlovák filmek is kerültek, ezeket a rendezők a Közép-európai Építészeti Filmcsere projekt filmtárából válogatták.
A fesztivál látogatottsága, a bemutatott filmek színvonala évről évre egyre nyilvánvalóbb módon jelzi, hogy az építészet témája Magyarországon mennyire nincs a helyén. Miközben egyre határozottabban uralja a mindennapjainkat, inkább kérdések kapcsolódnak hozzá, mint állítások. Állami intézményrendszere esetleges, saját múzeuma egyre távolodni látszik a megvalósulás esélyétől, a közmédiában alig kap helyet, az egész téma hiányzik a hazai közgondolkodásból. A Kortárs Építészeti Központ erőfeszítése a fesztivál évenkénti megrendezésével nem csupán óriási hiányt pótol, de példát is mutat.