Két építészeti kiállítás Bécsben

Az építészet vége, Architekturzentrum Wien, 2016. október 6 – 2017. március 20.
Ringturm, Bécs, 2017. április 6 – május 26.

Szöveg: Szegő György
Fotók: AzW, Ringturm

Hiába hirdette ki Francis Fukuyama a történelem végét, „az építészet vége” is elhamarkodott szlogennek tűnik. De az AzW 26 év után leköszönő igazgatója, Dietmar Steiner szavajárásával – „ezt már a 60-as években csináltuk” – jobban leírható az előtte tisztelgő tárlat, mint a címével: Az építészet vége: 1959–2019 időutazás. Igaz, a szomszéd Museum Quartier Wienben nemrég a festészet végét prófétálta egy kiállítás. „Már a 60-as években megcsináltuk” mottó mentén a magyarok éppen ezután megnyílt Ringturm-tárlata is hozzászól a térség korabeli architektúrájának elfeledett szcénájához.

Az AzW időszaki kiállítása a 23 évig az intézményt vezető Steiner interjújával indít, magát a teret öt, általa is preferált fejezetre tagolták. Ezek: „elmélet”, „társadalom”, „történelem”, „anyag” illetve „törvényi keretek”. A végén kezdve, Steiner erősen kritizálja a nemzetközi terepen is általános túlszabályozást, ami az alkotóerőt gúzsba köti, így ma kockázatos a járt útról letérni. Tréfásan komor válasz erre Manuel Herz kölni háza, ahol az összes előírást tudatosan komolyan vették… A „történelem” fejezet azzal indít, hogy a 60-as évek a CIAM. z 1959-es feloszlatásával kezdődött, és talán azzal a fikcióval van vége a modern és modern utáni évtizedeknek, hogy a Blade Runner sci-fi környezetét architektúrának láttatja a tárlat.

Utóbbi, 2019-re datált fikció az egyik a 24 témából. De vannak erősen elméleti ellenpontok is, például a „strukturalizmus” vagy a „metabolizmus” és vannak olyan preökológikus csomópontok, mint az olasz „radiális építészet”, pl. a közülük kiemelkedő firenzei Superstudio, látnokivá nemesült „12 Karácsonyi meséikkel”. A mai zöldépítészetet Steiner – aki több jeles kortárs nagysággal is beszélget videó-interjúkban – a „zöld” minősítés tartós fenntarthatóságát inkább az „itt és a most jobban eladható” jelzővel illeti.

Egy-egy pragmatikus téma mégis kiemelkedik, pl. a Linz Forum Design, vagy az 1987-es „Berlini Nemzetközi Építészeti kiállítás”-ra épített lakópark. A tárlaton rengeteg terv, fotó, makett és olvasnivaló összeáll egy történetté, hiteles az alcímül választott ajánló: „referenciák az újonnan érkezőknek”. Ez a história épp azoknak az évtizedeknek állít emléket, amelyekben én is szocializálódtam. Így a magyar 60-as évek építészete tárlattal kapcsolatban – a két tárlat láttán talán nyomán rákérdezhetek, mikor is vált ketté Közép-Európa építészete?

A magyar tárlat anyaga indirekt választ ad erre. Ha az 1958-as Brüsszeli EXPO magyar pavilonja (Gádoros Lajos) a szocialista realista korszak karakteres meghaladása, akkor a hosszú 60-as évek kezdő dátumát jó tájékozódó pontként jelöli ki Adolph Stiller, Fehérvári Zoltán és Hadik András kurátor. Az új gazdasági mechanizmus és a konszolidáció megengedő környezetet jelentett az egyéni kísérletezést vállaló, sokarcú elitnek. A tárlaton (többek közt) Vedres György, Borvendég Béla, Jánossy György, Arnóth Lajos, Szrogh György, Zalaváry Lajos, Gulyás Zoltán, Makovecz Imre, Pázmándi Margit vagy Ivánka András és Finta József emblematikus épületei jelzik azt az ígéretet, amit a korszak kínált. A kurátorok, a katalógustanulmányok a negatív politikai változásokban, a panelprogramban és a 73-as olajválságban látják a lendület megtorpanását. Utóbbiban azt az egyes projekteket meghatározó „lassulás” is szerepet kapott: egy-egy épület elhúzódó megvalósulása stilisztikai jellegű (nézet)eltérések forrása lett. Azaz, egyszerre hozta meg az architektúrák gazdagságát és a szakmapolitikai viszályokat.

A kiállítás nem a vitákat, hanem a korszak gazdagságát tárja a néző elé, impozáns ünnepi képet kölcsönöz a kor (inkább lehangoló) hétköznapi építőipara köré. Ha a mi 60-as éveink csúcsait összevetjük az egykorú osztrák teljesítményekkel, akkor az egybevetés számunkra meglepően hízelgő. De az olló kinyílt: Ausztria a függetlenség (1955-ös) megvalósulásával 35 év előnyre tett szert, ráadásul a világgazdasági válság is csak 2008-ra érte oda.

A valódi, hétköznapi különbözőség ránk nézve kevéssé üdvözítő: például Raimund Abraham, Hans Hollein vagy Wolf D. Prix szabadon mozoghattak/alkottak a globális térben. Nem importálták a nyugati architektúrát, de részesei, formálói lettek annak. A kor többre érdemes magyar építészeinek ez nem adatott meg, és az ebből (is) fakadó hiányokat jól prezentálja a Ringturm 46. – talán kicsit megkésett – tárlata.