KÖZÉP – középületek közvetlen közelségben

A BME Középülettervezési Tanszék 70 éve
Műcsarnok, 2016. 09. 24. – 10. 22.

Szöveg: Götz Eszter

kozep1

Alapításának hetvenedik évfordulóját ünnepli a BME Építészkarának Középülettervező Tanszéke. Az ünnep több rendezvényt is hozott: az év első felében két konferenciát (beszámolónkat lásd: MÉ 2016/1), egy hamarosan megjelenő kötetet, szeptember végétől pedig a Műcsarnok ad helyet a tanszék munkáját bemutató kiállításnak. Balázs Mihály tanszékvezető és Somogyi Krisztina, a tárlat kurátora rendhagyó megoldást választottak: nem történeti áttekintést kívántak adni, hanem fogalmakat tisztázó, nyitott gondolkodásra ösztönző párbeszédet kezdeményeztek.
Az újragondolásnak természetesen része a jelen felmutatása és a közelmúltra való visszatekintés. A tárlathoz vezető folyosó ezúttal maga is a kiállítás része lett: mindkét falát megtöltik a tanszék hallgatói által készített, térkoncepciókat magyarázó építészeti makettek. Egyszerű fehér kocka alapegységek, de mindegyik egy-egy térelképzelést jelenít meg, amit így együtt, ráadásul nevek és bármiféle magyarázat nélkül, csupán a makett háromdimenziós mikrovilágánál maradva, izgalmas jövőkutatásnak láthatunk. A kiállítóterem közepére épített, két oldalán nyitott, bejárható, kívül fekete, belül kék doboz párbeszédbe vonja a látogatót. Aki belép ebbe a félig zárt, félig nyitott térbe, finoman érzékeli a feje fölött két irányból kifeszített, vékony szálakból álló vonalhálót, melynek párhuzamosai középen átszövik egymást. A vonal, a rajz alapegysége jelenik meg itt, a keresztbe futó szálak a közép felé sűrűsödnek, majd ismét rendezett párhuzamosokként szaladnak tovább. Ott középen van valami, sugallják, valami keletkezés, valami közös, valami energia. A doboz oldalán képek és szövegek jelennek meg, melyek a kurátor szándéka szerint a nyitva tartás alatt folyamatosan gyarapodnak. Az installáció ugyanis arra szólítja fel a látogatókat, hogy ki-ki mondja, írja, rajzolja le, vagy idézettel, képpel, bármilyen jellel fejezze ki, mit gondol e szó kapcsán: középület. Mi a közös egy épületben: a használata, a jelképei, az identitása, a fenntartása? Vagy az általa hordozott kulturális-történelmi emlékezet? S ha továbbmegyünk a fogalomtisztázásban: ki a „köz”? És ki mondja meg, mire van szüksége, és azt hogyan lehet épület formájában leképezni? A doboz egyik oldala maga egy táblafelület, amelyet már az első napoktól színes krétarajzok borítják, mutatva, hogy a látogatóknak van mondanivalójuk; a kérdésfeltevés tehát időszerű.


A Közép 70 kiállítása elé
Kiállításmegnyitó, Műcsarnok, 2016. 09. 23.

Szöveg: Mácsai Pál

Elsőként megköszönöm a bizalmat, hogy ennek a tárlatnak a megnyitására engem kértek fel, és hadd mondjam el Önöknek, miért mondtam (rövid hezitálás után) igent: tudva, hogy nem értek hozzá, nem leszek tehát szakmai, konkrét, pontos, tárgyszerű – amilyen pedig szeretnék lenni.
Azért fogadtam el a meghívást, mert a gesztus, hogy a szervezők nem szakmabelit kértek erre a feladatra, magában jelzi, hogy ez a kiállítás, noha a tanszék fennállásának hetvenedik évfordulójára állt össze, mégsem pusztán az ünneplés terepe, és nem az önapológia kétes szándéka, hanem épp a kételkedés, az alapkérdések újrafogalmazásának igénye hozta létre. Csak az elmúlt tizenöt év munkáit látjuk: nem az elődök iránti tisztelet hiánya, hanem az utódok felé érzett felelősség megléte miatt. A minket körülvevő szellemi és technológiai változások olyan sebesek, hogy néha magukat a kérdéseket sem ismerjük fel, esetünkben talán azt is újra meg kell fogalmazni, hogy mi maga az építészet, mi a közösség és mi a középület.
Volt idő, amikor kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy én is építész legyek, aztán egyéb szenvedélyeim győztek, és színész lettem, később rendező és színházigazgató. Szakmámból, ami szintén az ideától halad a megvalósulás felé, érteni vélem azt a processzust, ahol a gondolatból, gyakran egyenesen álomból, képzetből épületnek kell válnia, olyannak mégpedig, ami megvalósítható, nem omlik össze, majd működőképes: és sokakra hat. A középületnél olyan közös nevezőt kell találni, amely mindenkinek legalább valamilyen szempontból megfelel, miközben tudjuk, hogy a közösség egyénekből áll, akik a legkevésbé sem hasonlítanak egymásra.
A mi társadalmunkban, ahol a hasadtság ilyen nyilvánvaló, és ahol a különbözőségek ennyire kevéssé kíváncsiak egymásra, ott minden emberi, mérnöki, vagy művészi gesztus, ami divergens hajlamainkat szelídíti, és összetartó ösztöneinket erősíti, szükséges, fontos, és hasznosabb, mint a világ más tájain. Nehezebb is, persze. Korunk átmeneti kor, a folyamatos számvetés kényszere jellemzi, az állandó újrakalibrálásé: biztos mércéinknek is permanensen új és új fénytörésekben kell pontosnak, megbízhatónak maradni.
Ez fárasztó. És sok bizonytalansággal, kényelmetlenséggel jár, általában meg is ússzuk, de szinte mindig halogatjuk. Pedig kikerülhetetlen. Ez a kiállítás tehát minta, példa.
Most, amikor ezt a megnyitót tartjuk, Csehov Három nővérét próbáljuk a színházban, ahol Versinyin ezredes szerepét játszom. Sok mondatot tanulok meg éppen, ahol az ezredes arról elmélkedik, mi lesz a világon két-háromszáz év múlva. Ő azt hiszi, hogy tudja, pedig nem. Én nem is hiszem, hogy tudnám: de azt kívánom, hogy ez a retrospektív kiállítás, miközben emlékezik a már megcsináltról, emlékezetes állomás legyen azon az úton, amelyen az elmúlt hetven év csak a kezdet. Emlékezetes és hasznos állomás, amelyen új titkokat sikerül felderíteni, új paradigmákat sikerül megsejteni, új utakat sikerül felfedezni.
Ezzel rám ruházott – és szívesen fogadott – jogomnál fogva a kiállítást megnyitom.