Építészet és belsőépítészet párbeszéde

XIX. BOT konferencia
Zsennye, 2016. szeptember 16–18.

Szöveg: Márton László Attila

Fellapozva a Magyar Építőművészet 70-es, 80-as években megjelent lapszámait, azt láthatjuk, hogy az épületek építészeti kialakítása mellett, a munkákat bemutató fotókon és rajzokon hangsúlyosan jelen van a belső terek építészete is. Nem csak alibiből, hanem azonos minőségben megtervezve és megépítve. Sőt, sok esetben még iparművész és képzőművész társtervezők is részesei voltak a közös munkának. Azután valami elromlott.
Ma azt láthatjuk, hogy az épület kialakítása építészetileg gyakran megfelelő, akár még magas színvonalú is lehet, de maga a belső tér félbe maradt, vagy magára van hagyva, „csak úgy” kialakul. A homlokzat, az épülettömeg és a tér felosztás elkészül, még valami szellemi tartalom is beköltözik a falak közé, de a létrehozott belső környezet érzéketlen vagy legalábbis passzív a használójával szemben. Az ember közvetlen tapintható élettere, ami megteremti az épület és az ember között a kapcsolatot, nincs megformálva, alacsony minőségű vagy önmagáért való, mindentől független képet mutat. Az ilyen típusú terek ráadásul gyakran az állami beruházások, iskolák, óvodák és más középületek jellemzői, pedig éppen ezeknél kellene különös figyelmet fordítani a minőségre, mivel az ott folyó munka környezete hosszan tartó hatású. Generációk látásmódját, gondolkozását és érzékenységét határozza meg a nem megfelelően kialakított tér és az igénytelen tárgyi környezet.
Nehéz rendet rakni az érvek és ellenérvek között, amelyek azt tárgyalják, mi vagy ki a felelős a kialakult helyzetért. Írásomnak nem ez a célja, bár egy átfogó kép megteremtése érdekében néhány gondolatot kiemelnék ezek közül. De fontos beszélni róla, nem csak egymás között, hanem párbeszéd formájában, közösen, más művészeti területek alkotóival együtt.