Olasz tégla Debrecenben

Jost Ferenc (1901–1957) pályaképe

Szöveg: Térey János

Mezopotámia óta tudható, hogy a tégla nem csupán falazóanyag, de vakolatlan formában páratlanul izgalmas burkolatnak is bizonyul. A magyar építészeti modernizmus európai tájékozódásáról sokszor esett már szó. Alkotóinak elkülönböződéséről, a stílusok keveredéséről és szeszélyes leágazásairól – a vasbetonvázas neobarokktól egészen a futurizmusig.
Leginkább az észak felé tájékozódó, brit, germán és skandináv mintákat követő mesterekről szokás írni, akik hűvösségükről és elsősorban tágas, míves téglatextúráikról ismerszenek föl. Rerrich Béla alapvetően skandináv és balti hatás alatt építette föl Szegeden főművét, a Dóm teret, a stockholmi és az oslói városháza nyilvánvaló ihletésére. Borsos Józsefnek, Debrecen akkori főépítészének nemzeti karakterű, egyszersmind modernista munkáin sokáig élnek tovább a szecessziós boglyaívek és indázó rajzolatok, nem függetlenül Charles Rennie Mackintosh nagy példájának ösztönzésétől. De létezett vidékünkön harmadik út is, mégpedig az itáliai gyökerű modernség.

Olasz és olasz

Gábor István debreceni építész hívja föl a figyelmet, hogy a harmincas évektől az úgynevezett „comói építészet” hatott például a Magyar Általános Hitelbank székházát építő Padányi-Gulyás Jenőre, Giuseppe Terragni racionalistának hívott munkái a Comói-tó körül, köztük híres egy betonrácsos homlokú fasiszta pártház. Hiába, alkalmazott művészetről beszélünk. Fontos azonban megállapítanunk, hogy Terragni nevével is fémjelzett építészet soha sem vált a párt hivatalos stílusává. „Sőt a rezsim főépítésze, Marcello Piacentini és mások által képviselt Novecento metafizikai tradicionalizmusa és a racionalizmus avantgardizmusa között feszülő ellentmondás rendkívül megnehezítette Terragninak és társainak, hogy a rendszer számára fontos és sokrétű feladatból munkához jussanak, illetve terveiket vagy pályázataikat elfogadtassák.”( Lampert Rózsa: Giuseppe Terragni, az európai építész, Építészfórum, 2005. március 17.)
A Mussolini-korszakban ezzel egy időben erőteljes vonalvezetésű, elsősorban a funkcióra összpontosító, klasszicizáló, de ornamenseket csak mértékkel alkalmazó, majdnem csupasz felületű olasz óriásberuházások épültek. Látnivaló, ugyanolyan heterogén a korszak képe a két háború között, mint nálunk. Némelyik korabeli, monumentális római középület úgy hat, mint az elefánt az állatkert rácsa mögött. Nem ijesztő, csak elgondolkodtató, mint például a gazdasági minisztérium tömbje a varázslatos Via Venetóra pottyantva. Amúgy a részletek finoman kidolgozottak. Vékony, sárga latin tégla vagy homokkő, kecses faragványok, mészkő profilok. Ég és föld a különbség a Via Tagliamentón lévő Coppedè-negyed húszas évekbeli, bizarr fantáziavárosa, tobzódó szertelensége – mondhatni, őrülete –, és, mondjuk, Ignazio Sabbatini nagy munkásbérház-komplexuma között a Via Marmoratán.