Az építészet valósága – „Minden megvan”

A kilencvenöt éves Batár Attilának

Szöveg: György Péter

Amikor építészetről beszélünk, sokszor szinte kizárólag a politikai, kulturális, társadalmi terek összefüggéseit keressük, s azokat tesszük kritikai elemzések tárgyává. Azaz, Henri Lefebvre nagy hatású kategóriájával élve, a tér termelésének és a korszellem hatásának koordináta-rendszerében helyezzük el és azonosítjuk mindazt, amire aztán építészetként tekintünk. A fizikai és a szimbolikus terek közti elválaszthatatlan összefüggések újra és újra az építészet politikai, hatalmi szerepét bizonyítják. Már-már magától értetődőnek tekintjük, hogy a kulturális terek teljes egészében kitakarják mindazt, amit a fizikai, természeti terek valóságának hívunk, amelynek végtelen gazdagságáról, összetettségéről Batár Attila több könyvében eltérő kontextusokban, makacs hűséggel ír.
1968-ban ment el itthonról, ugyanabban az évben, amikor Ottlik Géza emblematikus novellája, a Minden megvan megjelent a Vigilia decemberi számában. „Vörhenyes árnyalat játszott bele a napfénybe. Az utcazaj kitisztult, szétáradt, egy fiáker csattogott el, klopen-klopan, a kísérő városzúgás elúszott, túl a Széna-piacon, túl a folyón, a messzeségben, elúszott és visszacsengett a Húsvét-szigetek felől. A Hebridákról. Valahonnét a Dél keresztje alól. Istenem, gondolta Jacobi, jártam ezen a földön.”
Mint az Batár Attilával is történt, s történik most is, s mindannyian köszönettel tartozunk mindenért. Elment innen, és lám, mégis visszatért.